42. fejezet

          A lila köd lassanként felszállt előlünk, ismerős helyen találtam magam, de nem a nappaliban voltunk. Először SeungHyunra néztem, aki megnyugtatólag rám mosolygott, majd JunHongra fordítottam a figyelmemet. Az ő részéről is egy széles mosolyt kaptam. Hiába próbáltak a mosolyukkal megnyugtatni, képtelen voltam rá...

          - Minden rendben lesz, Sung-ah! – szakította meg az eddigi csendet SeungHyun.

          - Egész biztos, hogy veszélytelenek? – kérdeztem.

          - Olyanok, mint a legszelídebb kiskutyák... – válaszolt mosolyogva a Boszorkánymester.

          - Egy kicsit erős kifejezés a kiskutya szó használata... – szólalt meg a távolból valaki.

          Egy kicsit toporzékoltam egyhelyben állva, ösztönösen fogtam meg a két kísérőm kezét, és meg is szorítottam mindkettejük kézfejét. A távoli hang gazdája lassanként közelebb sétált, feltűnően ismerősnek tűnt ez az alak.

          - Miért vagyunk itt? – kérdezte elénk lépve, mégis tisztes távolságot megtartva.

          - Azért, hogy meggyógyítsunk titeket... – válaszolt SeungHyun.

          - Nem emlékeztek semmire az elmúlt időszakból? – kérdeztem felbátorodva.

          - Mire kellene? – kerekedett az aranysárga szempár.

          - Például arra, hogy alig egy napja megtámadtatok minket... – feleltem.

          - Megtámadtunk? Titeket? – értetlenkedett.

          - Úgy tűnik... – szakította félbe a beszélgetésünket SeungHyun - ...nagyon erős méreg lehetett az, amit belétek fecskendezett valaki... ráadásul emlékezetvesztést is okoz.

          - Belénk? – rökönyödött meg a Vérfarkas.

          - Igen! – bólintott JunHong.

          JunHong elengedte a kezemet, és a Vérfarkashoz lépett. Mindkét kezét felemelte, jelezvén, hogy senkit nem akar bántani, majd a tarkójához nyúlt, és óvatosan arrébb húzta a ruháját.

          - Itt a nyoma a fecskendőknek... – tapogatta meg a helyet, amiről beszélt.

          - Semmire nem emlékszem... – döbbenten reagált a Vérfarkas.

          - A nevedre emlékszel? – kérdezte az Angyalunk.

          - Kris Wu vagyok – felelt azonnal – Bennetek kiket tisztelhetek.?

          - Az én nevem JunHong – lépett hátrébb tőle, illedelmesen meghajolt, majd mellém sétált.

          - SeungHyun vagyok – biccentett a Boszorkánymester.

          - Örvendek a találkozásnak – hajolt meg előttük - ...és ő ki? – pillantott rám.

          - SungYeonnak hívnak... – válaszoltam.

          A Vérfarkas fejével megdöntve kissé köszöntött engem is és közelebb lépdelt hozzánk. Először SeungHyunnal fogott kezet, aztán JunHonggal. Hozzám érve elmosolyodott és úgy nyújtotta nekem a kezét. Egy másodpercre felrémlett bennem a támadásom napja, de gyorsan elzavartam a rossz emlékem gondolatát és viszonoztam Kris baráti mosolyát, majd tenyeremet az övébe simítottam.
          Határozott mozdulattal kezet ráztunk és megnyugodva sóhajtottunk fel mindannyian letudva a kötelező ismerkedési köröket. Már csak arra voltunk kíváncsiak, hogy miért támadtak meg minket, és mégis milyen szert juttattak beléjük, amitől még az emlékezetüket is elveszítették. A Vérfarkas ismét hátrébb lépett és lassan végignézett rajtunk. Kérdő szemei újra és újra végigsiklott rajtunk.

          - Mi az? – szólaltam meg elsőként.

          - Szeretné tudni, hogy mik vagyunk... – felelt a Vérfarkas helyett JunHong, halvány mosolyra húzta a száját.

          - Honnan tudod? – kikerekedett szemekkel nézett JunHongra.

          - Olvasok a gondolataidban... – felelte - ...Angyal vagyok, telepatikus képességekkel.

          - Értem... – bólintott - ...és te? – fordult SeungHyunhoz.

          - Boszorkánymester vagyok... – bólintott finoman.

          - Neked is van ilyen képességed? – kérdezte félve.

          - Nem... – nevetett fel a Boszorkánymester, és megrázta a fejét - ...az én specialitásom a pszichikai áramütés.

          - Használtad már velem szemben? – hátrált egy lépést tőlünk.

          - Veled szemben nem – válaszolt - ...de két társadnál már kellett alkalmaznom.

          - Miért? – lepődött meg az újabb információt hallva.

          - Mert megtámadták a húgomat... – feleltem.

          - Lehetetlen! – méltatlankodott a Vérfarkas – Soha nem támadunk meg senkit!

          - Ezzel vitatkoznék... – reagáltam a kijelentésére, majd felemeltem a karomat - ...ezt az egyik társadtól szereztem... – felhúztam a pulcsim ujját, hogy láthatóvá váljon a sebhely.

          A Vérfarkasnak háromszorosára tágultak a pupillái, ahogy a karomra pillantott. Hitetlenkedve rázta a fejét, ahogy a hegemet vizslatta. Közelebb léptem hozzá...

          - Nézd csak meg... – emeltem még feljebb a karomat - ...még mindig látszanak a fognyomok.

          - Sajnálom! – motyogta még mindig a sebhelyt bámulva.

          - Hol vannak a többiek? – kérdezte mellénk lépve SeungHyun.

          - Odabent... – emelte fel a fejét, és biccentett a romos falak felé.

          - Tudjátok, hogy ki tette ezt veletek? – kérdezte a Boszorkánymester.

          - Fogalmunk sincs... – sütötte le a szemeit - ...csak egy sötétbarna szempárra emlékszem.

          - Az nem sok... – sóhajtottam.

          A Vérfarkas elengedte a karomat, még egy lépést hátrált tőlünk.

          - Kris, minden rendben? – sietve lépdelt hozzá egy másik Vérfarkas.

          - Persze... – fordult felé - ...nincs semmi baj, JoonMyun!

          - Ők kik? – nézett ránk kérdőn.

          - Barátok...? – kérdő hangsúllyal válaszolt Kris.

          - Úgy tűnik, hogy van egy közös ellenségünk... – szakította félbe a beszélgetésüket SeungHyun.

          - JoonMyun! – szólalt meg Kris – Ő SeungHyun, Boszorkánymester – mutatott rá.

          - Örvendek – biccentett aprót a fejével a bemutatott fél.

          - A magas, vörös hajú srác pedig JunHong... – mutatott az Angyalunkra.

          - Úgy szintén örvendek – hajolt meg picit JunHong.

          - A vörös hajú lány pedig SungYeon... – mutatott rám.

          - Örülök! – intettem aprót.
          - Mindannyian Boszorkánymesterek vagytok? – érdeklődött JoonMyun.

          - Nem egészen... – mosolygott JunHong.

          Még jobban elmosolyodtam JoonMyun kérdését hallva. JunHongra néztem, majd SeungHyunra... mindketten széles mosolyra húzták a szájukat... egyre gondoltunk. Mindkét kezemet felemeltem, felfelé fordítottam a tenyereimet... az apró szikrák azonnal táncolni kezdtek benne, és alakultak át apró tűzlabdává. A két Vérfarkas azonnal hátrébb ugrott, meredten bámulták, ahogyan játszadozom a tűzgolyókkal, majd összecsaptam a tenyereimet, eltüntetvén a játékszereimet.

          - Mutáns vagyok... – szólaltam meg a mutatványom után.

          - TE?! – kerekedtek a szemeik.

          - Nem a szemetek káprázott az előbb... – nevettem el magam - ...a Tűzdémon találóbb lenne?

          - Most már érthető a tűzpiros haj... – sóhajtott fel JoonMyun.

          - Gondolhattam volna, hogy nem ember vagy... – mosolygott Kris - ...elvégre az emberek nem szoktak egy Boszorkánymesterrel és egy Angyallal sétálgatni.

          - Angyal?! – csodálkozott el a másik Vérfarkas.

          - Igen – bólintott JunHong.

          - Különös falka vagytok... – sóhajtott a második Vérfarkas.

          - Falka?! – néztem rá értetlenül – Nem vagyunk mi falka!

          - Akkor mik vagytok? – kérdezte Kris.

          - Kicsit hosszú lenne ezt elmagyarázni... – feleltem - ...legyen annyi elég, hogy JunHong és SeungHyun a Védelmezőink.

          - Többen vagytok? – érdeklődött tovább.

          Mielőtt még válaszolhattam volna, újabb Vérfarkasok sétáltak elő a romok közül. Pontosabban szólva, az egész csapat előkerült, és felsorakoztak előttünk. Egy pillanatra megrémültem ennyi Vérfarkast látva. Bár a szemük korántsem ragyogott aranysárgán, mégis némi félelmet keltettek bennem. Hátrébb araszoltam, SeungHyun és JunHong egyszerre követett a mozdulatban.
          Kris kilépett a sorfalból, szembe fordult a farkasokkal. Sietve elrebegte az imént történteket. A hat Vérfarkas egyszerre lepődött meg a támadást hallva, először ők sem akartak hinni a Falkavezérnek. Kris rám nézett. Tudtam, hogy mit akar... a többiek is látni akarják a bizonyítékot, hogy valóban megtámadtak minket. Nagyot sóhajtottam, és a farkasokhoz sétáltam, nyomomban JunHonggal. Újra felemeltem a karomat, és félre húztam a pulcsim ujját.

          A következő pillanatban egy furcsa érzés kerített a hatalmába, JunHong megfogta a karomat, és hátrébb húzott a farkasoktól. Fagyos fuvallat járt át a romok között, az idő is mintha megfagyott volna. A Farkasfalka nem mozdult. JunHongra néztem, mire az arcát a tenyerébe temette, hirtelen SeungHyun felé fordítottam a figyelmemet, aki lemondóan sóhajtott... majd megint a Vérfarkasokra néztem. Megfagyva álltak előttem. Nem mozdultak. A fagyos szellő erősebb lett, egyre jobban lehetett érezni ezt a hűvös fuvallatot. JunHong lassanként elhúzott a korábbi támadóinktól, a romok irányába nézett... én is követtem a tekintetét. Két rubinvörös szempár ragyogott fel.

          - Miért jöttek? – néztem JunHongra kikerekedett szemekkel.

          - Miattad... – válaszolt JunHong - ...JongHyun aggódott, így utánad jött.

          - Pompás! – fortyogtam.

          - Mennem kell! – engedte el a karomat az Angyalunk.

          A következő pillanatban JunHong kitárta ébenfekete szárnyait és azonnal elrepült. SeungHyun mellém lépett, a kezét a vállamra tette. Nagyot nyeltem. Vérfarkasok és Vámpírok.