43. fejezet

          - Ugye most nem arra készülnek, amire gondolok...? – kérdeztem kissé remegő hangon a Boszorkánymestert.

          - Nem tudom... – felelte, majd finoman megszorította a vállamat.

          - JunHong hova ment? – fordultam SeungHyun felé.

          - Gondolom... – húzta halvány mosolyra a száját - ...haza repült.

          - Remélem... – sóhajtottam.

          A két vörös szempár gazdája lassan közeledett felénk, a Vérfarkasok még mindig mozdulatlanok voltak, a jeges fuvallat sem hagyott alább.

          - Befejezheted... – szólaltam meg.

          - Nem jelentenek veszélyt ránk – reagált SeungHyun is.

          - Csak egy kicsit szórakozunk... – válaszolt JongHyun.

          - Nem fognak ártani nekünk... – hangsúlyoztam szavaimat.

          - Innen nem úgy látszott... – mondta TaeMin.

          - SungYeon épp a sebhelyét akarta megmutatni a Farkasoknak – reagált helyettem SeungHyun.

          A jeges fuvallat lassan kezdett alább hagyni. Kérdőn néztem JongHyun-ra, a tekintete fokozatosan változott higgadtabbá, majd egész nyugodttá... kivéve akkor, amikor a Farkasokra nézett.

          - Jól vagy? – kérdezte TaeMin, megállva a Farkasok mellett.

          - Ha végre abbahagyjátok ezt az egészet, akkor jól leszek! – feleltem bosszúsan.

          - Sung~ – szólalt meg a Vámpírlovagom.

          - El se kezd, JongHyun! – emeltem fel a kezemet – Nem érdekel, hogy mi volt az oka, hogy idejöttél... – néztem rá még mindig haragosan - ...de amint látod, nincs semmi bajom, így itt nincs tovább keresnivalótok.

          - SungYeon, kérlek... – sóhajtott, majd mellém sétált, karjait a derekamra fonta.

          - Engedj el... – húzódtam el tőle, és lefejtettem magamról a karjait - ...TaeMin, lennél szíves... – pillantottam a Farkasok felé.

          - Oh... – lepődött meg, majd felemelte a kezét, és a Farkasok visszatértek közénk.

          JongHyun és TaeMin egyszerre lépett elénk és ezzel együtt került szembe a Farkasfalkával.

          - Vérszívók! – mordult fel Kris, amint tudatára ébredt. – Mit akartok itt?! – ripakodott rájuk.

          - Lassan a testtel, kutyuli... – vigyorgott a Vámpírlovagom.

          - Kit neveztél kutyulinak?! – Kris hangja megemelkedett – Vigyázz, Vérszívó, nehogy átharapjam a torkodat egy óvatlan pillanatodban! – fenyegetőzött.

          - Abbahagynátok végre ezt a kakaskodást?! – szakítottam félbe a szóváltásukat, ami lassanként kezdett elmérgesedni.

          - Majd ha eltűnnek innen ezek a Vérszívók! – biccentett feléjük a falkavezér, a sötétbarna szempár aranysárgává változott, hangosan fújtatott.

          - Hát... – sóhajtottam.

          - Nem fognak elmenni... – felelt helyettem SeungHyun.

          - HOGYAN?! – értetlenkedett Kris.

          Elléptem a két Vámpírlovag mögül, és Krishez sétáltam. Még mindig aranysárgán izzottak a szemei, másodpercek választották el attól, hogy teljes valójában álljon előttünk. Mindkét kezemet felemeltem, apró szikrák táncoltak a tenyereimben... Kris egy pillanatra meghátrált ugyan, de a dühe nem csillapodott.

          - Kris... – szólaltam meg, a kezemben még mindig táncoltak a tűzlángok - ...van valami, amiről tudnod kell...

          - Mi az? – kérdezte még mindig dühödten.

          - Nem fognak elmenni a Vámpírlovagok, mert ők is Védelmezők... – feleltem, de Kris képtelen volt reagálni - ...és ha az egyikük megsérül, akkor ti fogjátok a kárát látni, mert én magam foglak porrá égetni titeket.

          - Micsoda?! – morogta a Falkavezér.

          - Az egyik Vámpírlovag a húgom Védelmezője... – magyaráztam - ...a másik pedig... – elharaptam a mondatom végét.

          - A másik pedig SungYeon Védelmezője... – lépett mögém JongHyun - ...jelen esetben én! – morogta, majd egyik kezét a derekamra vezette.

          - Vérszívókkal szövetkeztetek? – szólalt meg a háttérből JoonMyun.

          - Ha a miértjére vagy kíváncsi... – néztem rá haragosan - ...akkor itt van!

          Eltüntettem a tenyereimből az időközben tűzgolyókká formálódott fegyveremet, majd ismét felhúztam a pulóverem ujját, hogy jól láthatóvá váljon a korábbi sérülésem.

          - Az egyikőtök fogait volt szerencsém közelebbről megismerni! – néztem végig a Falkán, a hangom megcsuklott – Ha nincs ez a Vérszívó, ahogy ti nevezitek, akkor én már nem lennék! – emeltem fel a hangomat a mondandóm végére!

          - Sung-ah... – suttogta fülembe JongHyun.

          - Ha nincs ez a másik Vérszívó, akkor az egyik húgommal is ugyanezt tehettétek volna! – folytattam, haragomat zúdítva rájuk.

          - Nyugodj meg... – suttogott újra a fülembe.

          - Ha nincs ez a Boszorkánymester és az az Angyal, akkor a másik két húgom is megsérülhetett volna... – könnyes-ideges hangok hagyták el a torkomat - ...MIATTOK! – ordítottam rájuk az utolsó szavamat.

          - Senkit nem támadunk meg! – tiltakozott hevesen JoonMyun.

          - Akkor mivel magyarázod a sérülésemet?! – ripakodtam rá még mindig könnyes-dühödt hangon – Ráadásul... – elcsuklott a hangom, ahogy eszembe jutott, hogy ők felelnek JiYong haláláért.

          - Sung-ah... most már elég lesz... – csillapított továbbra is a Vámpírlovagom.

          Éreztem, ahogy a testem másodpercről másodpercre hevül fel egyre jobban. Belülről már lángoltam, a szemeim vörösen kezdtek izzani, a tenyereimben azonnal megjelentek a tűzlabdák. A Farkasfalka összébb rendeződött, mint akik készek bármikor támadásba lendülni. Ezúttal képtelen voltam csillapítani a dühömet. Minden egyes támadás emléke újra és újra felrémlett bennem. JiYong fájdalmas üvöltései zakatoltak a fülemben, mintha most is megint és megint felkiáltana a kíntól... a kíntól, amit ezek a dögök okoztak. A dühöm még jobban kezdett úrrá lenni rajtam, a tűzlabdák még nagyobbá változtak a tenyereimben. Pusztulniuk kell! Pusztulnia kell mindegyik Farkasnak! Pusztulnia! Zakatoltak bennem felváltva ezek a mondatok.

          Itt és most vetek véget az életüknek... nem érdekel, hogy manipulatív állapotban voltak vagy sem... JongHyun karja még mindig a derekamon pihent, lassan a másik keze is a csípőmre csúszott, majd megpihent a derekamon. Egy lélegzetvételnyi időre mintha csillapodni látszott volna a dühöm, de csak ideiglenes volt. Közelebb húzott magához, hűvös mellkasa a lapockáimhoz simult, összeszorítottam a szemeimet az érzésre, és ráztam meg picit a fejemet, hogy sietve száműzzem a lehűlés gondolatát.

          - Sung-ah... csillapodj... – suttogta szavait a fülembe.

          A hideg leheletére megborzongtam, és felsóhajtottam. Kezeit az enyéimre simította, a tűzgömbök eltűntek, a lángolásom csillapodni kezdett. Ujjait szorosan összefűzte az enyéimmel, finoman megszorította a kézfejemet... a hűvös érzés áramlani kezdett a testembe.

          - JongHyun... – motyogtam magam elé, ahogy éreztem száguldani az ereimben jeges fuvallatot.

          - Nyugodj meg... – suttogta a fülembe.

          A testem a suttogásra ezúttal is remegéssel válaszolt. Nagyot nyeltem, és felsóhajtottam az érzéstől. Végignéztem a Farkasokon, döbbenten álltak a korábbi jelenetet látva. Még mindig bosszúsan néztem rájuk, bár a haragomat száműzte egy időre a Vámpírlovag, de még mindig nem higgadtam le teljesen. JongHyun lassanként lazított az ölelésén, de még nem engedte el a kezeimet, és nem lépett hátrébb tőlem...

          - Ideje lesz távoznunk... – szólalt meg SeungHyun.

          - Igen... – bólintottam beleegyezően.

          - Nekünk már nincs több tennivalónk veletek! – nézett a Boszorkánymester a Farkasokra – Meggyógyultatok, a méreg felszívódott, élhetitek tovább a normális életeteket.

          - SungYeon! – lépett előrébb JoonMyun.

          - Mit akarsz? – mordultam fel.

          - Sajnálom... – hajtotta le a fejét - ...nem tudom, hogy melyikünk volt az, aki megharapott, de hidd el, hogy nem szándékosan tette.

          - Elhiszem... – feleltem - ...viszont nektek meg kell értenetek, hogy ők... – biccentettem a két Vámpírlovag felé, illetve csak az egyik felé - ...a Védelmezőink.

          JoonMyun nem felelt, helyette a két Vámpírlovagot kezdte a szemeivel méricskélni. Újra és újra végignézett rajtuk, aztán SeungHyunt vette mérce alá, végül pedig engem mért végig. JongHyun megint lazított az ujjai szorításán, majd elengedte a kezeimet, és ismét a derekamon pihentette meg a hűvös tenyereit. Lassan húzni kezdett hátrafelé, minél messzebbre kerülve a Vérfarkasoktól.

          - Induljunk! – szólalt meg TaeMin.

          - Igen! – bólintottam felé.

          - Te velem jössz... – súgta szavait a fülembe.

          Mielőtt még reagálhattam volna bármit is JongHyun szavaira, szédülni kezdtem és kisebb nyomást éreztem a fejemben. Hirtelen becsuktam a szememet, amikor kinyitottam, már a nappaliban találtam magam. SeungHyun szorosan karolta át JiWon testét, MinAh JunHong karjaiba bújt bele, MinYoung pedig TaeMin testébe kapaszkodott. Ezúttal én tettem meg a végső lépést.