44. fejezet

          JongHyun még mindig erősen szorította a csuklómat, a Vérfarkasokkal való konfliktusra viszont csak most eszméltem fel. Egy egész falkával vitatkoztam, nem foglalkozva a következményekkel. Egész testemben remegni kezdtem, és megint felrémlett bennem JiYong elvesztésének pillanata. Az érzéstől megrémültem, könnyel teltek meg a szemeim.
          JongHyun lazított a csuklóm szorításán, kérdőn nézett rám, de elfordítottam az arcomat. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet... de azt sem akartam, hogy elengedjen. Egyetlen lépéssel szüntettem meg a kettőnk közötti távolságot, és karoltam át a szabad kezemmel a derekát. Egy pillanatra megrökönyödött a váratlan mozdulatomtól. A mellkasa most is hűvös volt, ahogy mindig, de mégsem fáztam a közelében.

          - Sung-ah? – suttogta meglepődött hangon – Jól vagy?

          - Igen... – feleltem halkan, arcomat a mellkasába fúrtam - ...csak most egyszerűen erre van szükségem... – suttogtam még mindig.

          - Értem... – felelte egy apró sóhaj kíséretében.

          JongHyun mindkét karját a derekamra fonta, és erősen magához szorított. A karjaimat a nyakára csúsztattam, még szorosabban húztam magamhoz. Hosszú percek teltek el némán ácsorogva a nappaliban. Egyikünk sem volt hajlandó egy pillanatra sem eltávolodni a Védelmezőjétől. Egyedül csak a szuszogásainkat lehetett hallani, semmi mást.
          Fokozatosan lazítottam az ölelésemen, majd húzódtam el a Vámpírlovagomtól. Kíváncsi szemekkel nézett rám, lefejtettem magamról a karjait, és az udvarra indultam. A nap lassanként eltűnt a horizontról, és sötétségbe borult a kinti világ. Az ajtóból még visszafordultam, MinAh és JiWon a Védelmezőikkel az emeletre vonult, MinYoung és a Vámpírlovagja a kanapén foglalta el a helyét.

          - Minden rendben, Unnie? – pillantott rám az Angyalunk.

          - Persze... – válaszoltam mosolyogva - ...csak szeretnék levegőzni picit.

          - Jól van... – sóhajtotta.

          Újabb mosolyt intéztem feléjük, végül kiléptem az ajtón, és az udvar hátsó részére sétáltam, hogy elmerüljek a sötét éjszakában. Lekuporodtam a földre, és az égre fordítottam a figyelmemet. Halk lépések zaját hallottam meg.

          - Nem zavarlak? – kérdezte a búgó hang tulajdonosa.

          - Nem... – feleltem - ...gyere csak, SeungHyun – néztem rá.

          - Lekuporodok melléd... – mosolygott, majd elhelyezkedett mellettem.

          - Mond csak, mit szeretnél... – néztem mélyen a sötétbarna szempárba.

          - Reggel visszamegyek a Vérfarkasokhoz... – kezdett bele mondandójába - ...megpróbálom őket újra meggyőzni, hogy mi csak titeket védtünk minden esetben, és talán sikerül kitalálnunk azt is, hogy ki tette ezt velük.

          - Szeretnéd, hogy én is menjek? – kérdeztem.

          - Csak szerettem volna, ha tudsz róla... – felelte mosolyogva.

          - Köszönöm, hogy szóltál! – válaszoltam.

          - Igazából JiWonnie miatt szóltam... – mosolygott.

          - JiWonnie miatt? – kérdeztem vissza.

          SeungHyun még jobban elmosolyodott, majd hirtelen komollyá vált. Picit fészkelődött mellettem, majd megköszörülte a torkát.

          - Nem leszek JiWonnie mellett... – kezdett bele.

          - Majd én vigyázok rá! – szakítottam félbe a mondandóját.

          - Köszönöm! – felelt.

          - Bár nem hiszem, hogy olyan nagy veszélynek lennénk még kitéve, mint eddig, de jobb az óvatosság.

          - Nyugodtabb vagyok, ha tudom, hogy van mellette valaki... – finom mosolyra húzta a száját, egy pillanatra zavarba jött a vallomásától.

          - Olyan sokáig úgysem leszel távol... – reagáltam mosolyogva - ...de azt a kis időt majd mellette töltöm.

          - Köszönöm még egyszer, SungYeon!

          - Szívesen vigyázok a húgaimra! – válaszoltam mosolyogva.

          SeungHyun hálásan biccentett egy aprót a fejével, elköszöntünk egymástól, majd visszament a házba. Pár pillanatig még néztem a Boszorkánymester után, majd ismét az éjszakai égboltra meredtem. Hiába szerettem volna magamban lenni, és a sötét égboltot kémlelni, valaki most is megzavarta a merengésemet. Újabb lépéseket hallottam közeledni felém, mire elfordítottam a fejemet az égről, és a hang irányába néztem.

          - Először SeungHyun, most pedig te... – mosolyogtam - ...ahhoz képest, hogy egyedül szerettem volna lenni.

          - Nem szeretnék zavarni... – mentegetőzött.

          - Nem zavarsz... – sóhajtottam - ...csüccs le! Elkíséred reggel SeungHyunt?

          - Igen... – bólintott.

          - Te is ugyanazt szeretnéd kérni tőlem, mint a Boszorkánymesterünk?

          - Túl nagy kérés lenne? – tette fel kissé aggódva a kérdését.

          - Egyáltalán nem! – ráztam meg a fejem.

          - Köszönöm... – sóhajtott megkönnyebbülve.

          - Ugyan... – simítottam végig a karján.

          - Csak néhány óra az egész... – kezdett bele - ...de sietünk vissza mindketten. Nem akarom, hogy SeungHyun egyedül menjen nyolc Vérfarkas közé, jobb a biztonság... – mosolygott.

          - ...elvégre te vagy az egyetlen közülünk, aki belelát a másik fejébe... – mosolyogtam - ...igaz, JunHong?

          - Igaz! – bólintott.

          - Holnap úgysem mennek a lányok suliba, majd itthon csinálunk valami programot.

          - Mellesleg... – vigyorgott - ...két Vámpírlovag vigyázza majd a lépteiteket. Bolond lenne az, aki velük akarna szembeszállni...

          - Hmm... – sóhajtottam nevetve - ...a Vámpírlovagok. A Vérfarkasok kedvencei...

          - Reméljük, hogy sikerrel járunk holnap! – váltott át komolyabb hangsúlyra.

          - Én is nagyon remélem, JunHong... – sóhajtottam egy nagyot - ...a Vámpírlovagok érdekében is.

          - IS? – kérdezett vissza sokat sejtető mosollyal az arcán.

          - Nah... – csaptam meg finoman a vállát - ...ne kekeckedj!

          - Noona-Noona... – sóhajtozta mosolyogva - ...megyek, elköszönök még MinAh-tól.

          - Menj csak! – simítottam végig újra a karján.

          - Jó éjt, Noona! – nyomott egy puszit az arcomra, majd felugrott, és a nappaliba futott.

          Nem volt kedvem már merengeni tovább az éjszakai eget kémlelve, így inkább úgy döntöttem, hogy követem JunHongot, és én is visszamentem a lakásba. Erőteljes trappolást hallottam meg, ahogy beléptem a nappaliba, JiWon és MinAh rongyoltak lefelé a lépcsőn. SeungHyun és JunHong a lépcső alján várta őket... A két legkisebb húgom egyszerre ugrott mindkettejük nyakába.
          A Védelmezők egy kissé megbillentek a lányok érkezésétől, de megtartották az egyensúlyukat, így nem estek mindannyian a földre. Mindkét lány a nyakukba kapaszkodott, a lábaikkal kapálództak picit a levegőben, de a Védelmezők nem akarták őket letenni a földre. Erősen szorították magukhoz a húgaimat, mintha nem egy éjszakára válnának el, hanem örökre... összeszorult a szívem ettől a látványtól, és halkan felsóhajtottam. SeungHyun picit szorított még JiWon testén, pár pillanattal később lassan letette őt a földre, végigpuszilta az arcát, majd az ajtóhoz sétáltak.
          MinAh is csimpaszkodott még JunHong nyakába, a Vörös Angyal szinte képtelen volt elválni tőle. JunHong is megszorította MinAh derekát, leengedte a földre, és az ő arcát is apró puszikkal borította el búcsúzásképp. MinAh is kikísérte a Védelmezőjét. Nehéz szívvel váltak el az ajtóban, újra szorosan összeölelkeztek, újabb búcsú puszik követték az öleléseket, majd egyszerre távozott a Boszorkánymester és az Angyal. A lányok nagyokat sóhajtozva jöttek vissza a nappaliba, magukhoz öleltek, majd visszavánszorogtak az emeletre.

          MinYoung és TaeMin a kanapéról figyelte a búcsúzás pillanatait, JongHyun a konyhapultot támasztva figyelt engem és a mozdulataimat. Éreztem, ahogy méricskél a szemeivel, így felé fordítottam a figyelmemet. A vörös szempár aggódva nézett mélyen a szemeimbe... megbénultam a tekintetétől.

          - Ideje, hogy mi is hazatérjünk, Hyung... – törte meg a csendet TaeMin, mire JongHyun elszakította a pillantásunkat, és a fiatalabbra nézett.

          - Igen! – biccentett.

          - MinYoung... – fordult felé a fiatalabb - ...vigyázz magadra, holnap találkozunk! – suttogta.

          - Úgy lesz... – felelte alig hallhatóan - ...holnap! – pirult el kissé az Angyalunk.

          - Szép estét, SungYeon! – nézett rám TaeMin.

          - Köszönöm! – hajoltam meg illően – Nektek is szép estét, TaeMin!

          MinYoung felállt a kanapéról, TaeMin azonnal követte a mozdulatban, majd ők is a bejárati ajtó felé lépdeltek. Az ajtóban megálltak, mélyen egymás szemébe néztek. Némán, egyetlen szó nélkül ácsorogtak elveszve egymás tekintetében. TaeMin MinYoung derekára simította a tenyereit, a húgom teste egy másodpercre megrázkódott, majd viszonozta a Vámpírlovag érintését, közelebb lépett hozzá, és nyakára fonta a karjait.

          - Jó éjszakát, Sung-ah... – szólított meg JongHyun.

          - J-jó...éjt... – feleltem némi ijedtséggel a hangomban - ...gondolom, holnap mi is találkozunk.

          - Remélem... – reagált mosolyogva - ...örülnék neki.

          - Hmm... – mosolyodtam el - ...én is – motyogtam magam elé, végül én is kikísértem a Védelmezőmet.

          Akaratlanul karoltam át JongHyun derekát és simultam ösztönösen hozzá. Karjaival szorosan magához ölelt, fejemet a mellkasába temettem, a Vámpírlovag lassan az arcomhoz hajolt. Éreztem, ahogy hűvös lehelete táncolt az arcomon, beleremegtem ebbe a közelségbe, megkapaszkodtam a ruhájában. Lassan feljebb emeltem a fejemet, a tekintetünk találkozott. Rubinvörös szempár ragyogott rám, teljesen megbénított. Furcsa érzés kerített a hatalmába. Az ajkaink óvatosan közelítettek egymáshoz...