45. fejezet

          ...az ajkaink lassan összesimultak. Volna. De visszakoztam az utolsó pillanatban. JongHyun kérdőn nézett rám az elhúzódásomkor, erősebben megszorította a derekamat, kissé megemelte a testem, majd apró puszit nyomott a homlokomra, és lassan visszaengedett. Hátrébb lépett tőlem, és TaeMin felé fordult.

          - Elköszöntetek? – kérdezte alig hallhatóan.

          - Igen... – suttogta MinYoung füleibe - ...csak még egy percet kérek, Hyung!

          - Odakint megvárlak, TaeMin-ah! – felelte – Jó éjszakát, SungYeon! – pillantott rám, majd elsőként távozott a lakásból.

          - Neked is, JongHyun... – szóltam utána, de már nem hallotta meg.

          - Vigyázz magadra, MinYoung-ah! – suttogta fülébe a Vámpírlovag – Addig amíg én nem tudok melletted lenni...

          - Vigyázok... – suttogta még mellkasába bújva.

          - Jó éjszakát, SungYeon! – pillantott rám TaeMin, kérdő tekintete találkozott az enyémmel.

          - Viszont, TaeMin! – biccentettem finoman, majd visszasétáltam a nappaliba, és a kanapéra heveredtem.

          TaeMin még egyszer magához ölelte a kishúgomat, apró puszit adott a homlokára, majd ő is elhagyta a lakásunkat. MinYoung kissé letörten sétált vissza a nappaliba, és ült le szorosan mellém.

          - Elárulod, hogy mi történt, Unnie? – kérdezte halkan.

          - Mikor mi történt? – próbáltam értetlenül nézni rá, hátha sikerül meggyőznöm, hogy fogalmam sincs semmiről.

          - Ne játszd az értetlent, Unnie... – felelte határozottabb hangon, mélyen a szemembe nézve - ...mi történt az előbb?

          - Semmi... – motyogtam magam elé elszakítva a pillantásunkat.

          - Na, ebben igazad van... – válaszolt - ...tényleg semmi nem történt, Unnie... – kissé haragossá vált a tekintete.

          - Talán kellett volna? – kérdeztem picit emelkedettebb hangon, a tekintetünk találkozott.

          - Igen! – reagált határozottan – Pontosan tudod, hogy minek kellett volna történnie!

          - ...és ha én nem akarom?! – szakítottam el újra a pillantásomat az övétől, és magam elé meredtem.

          - Miért nem? – fogta vissza magát, és simította kézfejét az enyémre.

          - Nem tudom... – suttogtam magam elé - ...magam sem tudom, hogy mit akarok Minnie – sóhajtottam fel - ...az egyik pillanatban mind a tíz körmömmel kapnék utána, a másikban pedig eltaszítom magam tőle...

          - Mi lenne, ha nem gondolkodnál néha, hanem csak hagynád, hogy megtörténjenek dolgok?

          - Hagynám, hogy megtörténjenek dolgok? – kerekedtek a szemeim.

          - Igen... – felelte.

          - Nem tudom, hogy mi lenne akkor... – újra magam elé néztem, és felsóhajtottam.

          - Én tudom... – reagált mosolyogva MinYoung.

          - Mi lenne? – pillantottam rá meglepetten.

          - Boldog lennél... – válaszolt alig hallhatóan.

          Ezt a mondatát már nem tudtam lereagálni. A levegő is bent akadt ettől a két szótól, az ütő is megállt bennem. Boldog?! Tényleg ezt mondta volna?! MinYoung szemei ragyogtak, ahogy belenéztem. Őszintén csillogtak, és valóban úgy gondolta, hogy boldog lehetnék a Vámpírlovag oldalán. De én nem akartam senki oldalán boldog lenni, csak a húgaim mellett akartam lenni. Addig pedig eszem ágában sem volt mással foglalkozni, amíg pontot nem tettünk még egyetlen dolog végére.

          - Még ki kell derítenünk, hogy mi történt a Vérfarkasokkal – tereltem el azonnal a témát.

          - Ez most hogyan is kapcsolódik a te boldogságodhoz? – nézett rám értetlenül.

          - Úgy, hogy most felhoztam témának... – feleltem.

          - Aham... – bólintott elégedetlenül - ...szóval inkább eltereled a témát, nehogy igazam legyen.

          - Nem erről van szó... – magyaráztam.

          - De, Unnie, erről van szó... – sóhajtott egy nagyot - ...késő van... – morogta - ...inkább menjünk aludni.

          - Huh... – fújtattam egy apróbbat - ...menjünk.

          MinYoung elengedte a kezemet, felállt a heverőről, majd az emelet felé vette az irányt. Pár percig még néztem utána, majd én is követtem őt. Lassú, kissé komótos lépésekkel indultam el, a lábaim, mintha ólomból lettek volna, úgy vánszorogtam fel lassanként az emeletre. Nem a hálónk felé vettem az irányt, hanem MinAh és JiWon szobájába mentem elsőként.
          Óvatosan lenyomtam a kilincset, és bekukucskáltam az ajtón. A két kisebbik húgom a takarójukba gabalyodva, mégis egymást átkarolva aludta édes álmaikat. Elővigyázatosan belopództam a szobába, az ágyhoz érve először MinAh homlokára nyomtam egy apró puszit, utána pedig JiWont pusziltam meg. Halkan felsóhajtott mindkét lány, majd a fejüket a párnájukba temették, és szorosabban összebújtak.
          Visszalopództam az ajtóhoz, és kisurrantam. Az ajtót becsukva, mosolyogva sóhajtottam egyet, majd végre én is elvonultam a hálónkba. Lábujjhegyen szedtem a lépteimet az ágy felé, MinYoung már nyakig betakarózva bújt bele a párnába, és halkan szuszogott. Gyorsan átöltöztem, de mégis vigyáztam, nehogy megzavarjam a szendergésében, majd én is bebújtam a takaró alá. Picit még helyezkedtem, majd lehunytam a szemeimet.

          - Unnie... – suttogta MinYoung.

          - Te még nem alszol? – kérdeztem halkan.

          - Nem... – felelte még mindig suttogó hangon.

          - Mit szeretnél?

          - Megígérsz nekem valamit?

          - Mit? – nyitottam ki a szemeimet, és felé fordítottam az arcomat.

          - Hagyod, hogy megtörténjenek dolgok... – felelte.

          - Minnie? – tágult nagyobbra a pupillám.

          - Megígéred, hogy hagyod, hogy megtörténjenek a dolgok, és nem akarsz irányítani valamit? – nyitotta ki a szemeit, és nézett rám.

          - Nem szoktam ígérgetni... – válaszoltam.

          - Unnie...

          - Talán... – zártam le egyszerűen a témát - ...de most már aludjunk!

          - Jó... – fújtatott - ...de tudod, hogy még nem végeztünk!

          - Jó éjszakát, Minnie-m! – mondtam, majd átfordultam a másik oldalamra, és becsuktam a szemeimet.

          Minnie az arcomhoz hajolt, egy halk „Jóéjt” suttogása után még adott egy puszit az arcomra, majd ő is elhelyezkedett az alvó pozíciójába. Hiába hunytam le a szemeimet, nem tudtam elaludni... egyfolytában MinYoung szavai zakatoltak a fejemben... de hamar feladtam az agyalást, mert ismételten leblokkoltam, és egyszerűen elaludtam.

          Az éjszakát kis híján végig forgolódtam, szinte semmit nem aludtam. MinYoung is nyugtalanul aludt mellettem, neki is fárasztó volt az egész éjszaka. Csak abban reménykedtem, hogy a másik két lánynak nyugodtabb álmai voltak, és pihentek is valamennyit az éjszaka.

          - Jó reggelt, Unnie... – nyújtózott ki Minnie.

          - Neked is, Minnie-m... – ásítottam egyet - ...te sem aludtál valami fényesen?

          - Nem igazán... – felelte.

          - Akkor már ketten vagyunk... – fáradtan mosolyogtam rá.

          - Igen... feltűnt, hogy neked sem volt a legpihentetőbb alvásban részed... – mosolygott halványan ő is.

          - Menjünk, nézzük meg, hogy a másik két lánynak milyen éjszakája volt... – másztam ki az ágyból.

          - Okés... – ásított MinYoung is.

          Mindketten kikászálódtunk az ágyból, egymás után elvánszorogtunk a fürdőbe, és próbáltunk észhez térni, aránylag sikerült is. A lányok szobaajtaja nyitva volt, de ők már nem voltak bent, amikor benyitottam. MinYoung megvárt az ajtónk előtt, miután nyugtáztuk, hogy a lányok már ébren vannak, a földszintre mentünk. A két legkisebb az egész konyhát feltúrta, hogy pompás reggelit varázsoljanak az asztalra. Minnie-vel elmosolyodtunk, ahogy vidáman tevékenykedtek a konyhában.

          - Jó reggelt, lányok! – köszöntöttük őket egyszerre.

          - Unnie-k!!! – ugrottak egyszerre a nyakunkba.

          Szorosan magunkhoz öleltük őket, és egymást is, nagyokat sóhajtoztunk mindannyian. A boldog ölelésnek az ajtócsengő vetett véget. Nehezen engedtem el a húgaimat, de vendégünk érkezett.

          - Várunk valakit? – kérdeztem.

          - Lehet, hogy a fiúk jöttek... – felelt MinAh.

          - Majd kiderül, ha beengedjük a reggeli vendégünket... – válaszoltam.

          Az ajtóhoz sétáltam, és érdeklődve nyitottam ajtót a váratlan vendégünknek.

          - Sziasztok! – léptem hátrébb meglepetten az ajtóból.

          - Szia, Noona! – köszönt JunHong mosolyogva.

          - Jó reggelt, SungYeon! – biccentett SeungHyun – Csak szerettünk volna beköszönni a lányoknak, mielőtt elmegyünk a Vérfarkasokhoz.

          - Persze... – mosolyogtam - ...gyertek csak! – léptem félre, és beengedtem őket a lakásba.

          A nappaliba mentek, egy gyors köszönés után szorosan magukhoz ölelték a védelmezettjeiket és egymás nyakába bújtak kis időre. Néhány perccel később sikerült csak elválniuk, de azt is nehézkesen, végül JunHong és SeungHyun ígéretéhez híven megejtette a látogatást a Vérfarkasoknál. Mi pedig igyekeztünk nem túlaggódni a dolgokat.