46. fejezet

          Az egész délelőttöt otthon töltöttük. MinAh és JiWon képtelen volt elszakadni a tudattól, hogy a Védelmezőik Vérfarkasok társaságában múlajták az időt. Hiába próbáltunk mi sem aggódni MinYounggal, nem jártunk sikerrel. Mégiscsak nyolcan voltak kettő ellen, ami nem kimondottan nyerő párosítás a Védelmezőinkre nézve.

          - Unnie... – szólalt meg picit remegő hangon MinAh.

          - Mi az, MinAh? – fordultam felé.

          - Szerinted történt velük valami? – kérdezte idegesen.

          - Nem hiszem... – ráztam meg a fejem - ...arról tudnál... – tettem a kezeimet a vállaira.

          - Biztos? – nézett mélyen a szemeimbe.

          - Egész biztos, hidd el... – feleltem - ...össze vagytok kötve... rögtön megéreznéd, ha baja esett volna... – nyugtattam meg.

          - Honnan veszed, hogy össze vagyunk kötve? – kerekedtek a szemei.

          - Volt olyan, hogy amikor nem volt melletted, alig hallhatóan kimondtad a nevét, és egy másodperccel később megjelent melletted? – kérdeztem mosolyogva.

          - Volt... nem is egyszer... – válaszolta.

          - Mert hallotta, amikor hívtad... – húztam még közelebb magamhoz, és átöleltem a derekát.

          - Hallotta? – motyogta a vállgödrömbe.

          - Igen... – bólintottam finoman - ...mielőtt elment, csak annyit mondott, hogy MinAh hív, és ezzel a lendülettel már el is tűnt... – nyugtattam továbbra is.

          - Tényleg? – húzódott hátrébb, kikerekedett szemekkel nézett rám.

          - Igen, tényleg! – mosolyogtam – De most már tényleg nyugodj meg, MinAh! JunHong jól van, és tud vigyázni magára – folytattam – Ha a Farkasok közül bármelyik is támadni készül, JunHong azonnal észreveszi...

          - Tudom... – suttogta maga elé.

          A nyugtató beszélgetésünknek az ajtócsengő hangja vetett véget. MinYoung felpattant a kanapéról, és az ajtóhoz rohant. Kapkodó mozdulatokkal fordította el a kulcsot a zárban, és nyitotta ki az ajtót a vendégek előtt. Elengedtem MinAh derekát, és az előtér felé néztem.

          - TaeMin-ah... – motyogta maga elé MinYoung, majd egyetlen mozdulattal húzta magához a Vámpírlovagot, és bújt hozzá.

          - Jól vagy, MinYoung-ah? – suttogta fülébe, majd viszonozta az ölelést.

          - Igen... – motyogta.

          - Bocsánat, hogy nem jöttem előbb, de volt egy kis elintéznivalónk Hyunggal... – kért elnézést a húgomtól.

          - Nem érdekes... – felelte, majd lazított az ölelésén, és hátrébb húzódott.

          Féloldalas mosolyra húztam a számat, ahogy végignéztem a korábbi jelenetet. MinYoung ragaszkodott TaeMinhez, és TaeMin ragaszkodott MinYounghoz. Foggal, körömmel. Testestül, lelkestül. Nagyot sóhajtottam a gondolatmenetem végén, mikor eszembe jutott az előző esti elválásom JongHyuntól, az arcom halvány paradicsomszínt öltött magára, a mellkasom lüktetni kezdett, a testem felforrósodott. Pusztán csak a gondolata ezt váltotta ki belőlem. Akkor mi történne, ha hagynám, hogy sodródjak az árral?

          - Jó reggelt... – zökkentett ki mélázásomból egy mélyen búgó hang.

          - Neked is, JongHyun – köszönt MinYoung, miközben teljesen elhúzódott a Vámpírlovagjától – Fáradjatok beljebb... – mutatott a nappali felé, majd visszasétált hozzánk.

          - Köszönjük! – válaszolt TaeMin, és követte a húgomat.

          TaeMin illően köszöntött mindannyiunkat, majd elhelyezkedett a kanapén JiWon mellett. MinYoung szorosan ült le a fiatalabb Vámpírlovag másik oldalára, és automatikusan összekulcsolták az ujjaikat.

          - Jó reggelt! – hajolt meg a nappaliba lépve JongHyun, a tekintetünk találkozott.

          - Neked is... – feleltem alig hallhatóan, majd elkaptam a pillantásomat, és inkább a padlót bámultam tovább.

          - Szia, JongHyun! – köszönt egyszerre a két fiatalabb húgom, a szokottnál idegesebb hangon.

          - Minden rendben? – érdeklődött JongHyun.

          - Nem igazán... – felelt JiWon – SeungHyun Oppa és JunHong ma reggel elment a Vérfarkasokhoz... – közölte a tényeket.

          - Miért? – kerekedtek az idősebb Vámpírlovag szemei.

          - Megbeszélni, hogy miért vagytok mellettünk... – válaszoltam határozottan, újra a vörös szempárba néztem - ...illetve, hogy ők miért vannak mellettünk. Milyen veszélynek is vagyunk kitéve... – fejeztem be a mondandómat.

          - Értem... – bólintott megértvén a magyarázatunkat.

          - Szerintetek sikerrel járnak? – kérdezte TaeMin.

          - Csak reménykedhetünk... – válaszolt MinAh maga elé meredve.

          - Minden rendben lesz... – szólalt meg JiWon - ...rendben kell lennie... – remegett meg egy picit a hangja, a tekintete könnyessé vált.

          - JiWonnie, jól vagy? – kérdeztem rá nézve.

          - Aggódom... – motyogta válaszul.

          Először MinAh-t öleltem megint magamhoz, és próbáltam nyugtatni, majd néhány biztató hátsimítás után elengedtem őt, és JiWon elé léptem. A szemeiben még mindig ragyogtak a könnyei, a szívem összeszorult. Letérdeltem elé, és karjaimat a derekára fontam. Lassan ringatni kezdtem a testét, az ő hátán is nyugtatólag végigsimítottam. Nagyokat sóhajtozott, aprókat szipogott a ringatásra. Lassanként csillapodni látszott az aggodalma, de még mindig nem volt meggyőző, ahogy rám nézett.

          - Egy Boszorkánymester tud vigyázni magára... – szólaltam meg - ..ahogyan egy telepatikus képességekkel rendelkező Angyal is... – pillantottam MinAh-ra, majd vissza JiWonra - ...és nem gondolom, hogy ez a nyolc Vérfarkas további fenyegetést jelentene a számunkra...

          - Akkor már nincs is szükségetek ránk... – szólalt meg az idősebb Vámpírlovag.

          - T-tessék? – fordultam felé meglepetten.

          - Azt mondtad, hogy a Vérfarkasok nem jelentenek már fenyegetést rátok nézve... – kezdett bele - ...így nincs szükségetek arra, hogy védelmezzünk benneteket... – sütötte le a szemeit.

          - Hát... – sóhajtottam fel - ...nem is arról volt szó, hogy azért vagytok mellettünk, mert csak a Vérfarkasoktól akartok védeni... – reagáltam.

          - ...ez így is van... – suttogta maga elé, majd a másodperc tört része alatt termett mellettem, és küzdött le közöttünk minden távolságot.

          Nem tudtam reagálni. Megfagyott bennem a vér, a légzésem is leállt egy pillanatra. Meredten bámultam a vörös szempárba, és elvesztem benne. A következő pillanatban lila köd lepte el a nappalit, a teraszajtón keresztül egy ismerős alak nézett befelé. A lila köd eloszlott, SeungHyun állt előttünk mosolyogva.

          - SeungHyun Oppa! – pattant fel JiWon, és karolta át szorosan a derekát.

          - Itt vagyok, JiWonnie... – fonta köré a karjait, és viszonozta az ölelését.

          - JunHong... – mosolygott MinAh, majd a teraszajtóhoz sietett - ...JunHong! – ölelte magához.

          - MinAh... – suttogta fülébe a Vörös Angyalunk - ...jól vagyok, nyugodj meg! – simított végig a hátán.

          - Mindjárt... – motyogta mellkasába bújva.

          - Minden rendben van, SeungHyun? – kérdezte MinYoung a Boszorkánymesterre nézve.

          Mindannyian SeungHyunra néztünk, JiWonnie lazított az ölelésén, majd hátrébb lépett tőle, és összekulcsolta az ujjait. TaeMin és MinYoung felállt a kanapéról, érdeklődő szemekkel néztek ők is rá. MinAh is lassan lazított az ölelésén, kibújt JunHong mellkasából, kérdőn nézett az Angyalára. JongHyun mögém lépett, karjait a derekamra kulcsolta, fejét a vállamra tette, mire felsóhajtottam. El akartam lépni tőle, de nem tudtam megtenni.

          - Mi a helyzet a Farkasokkal? – kérdezte TaeMin.

          - Köszönik szépen, jól vannak... – válaszolt mosolyogva SeungHyun.

          - Sikerült meggyőzni őket? – faggatózott tovább a Vámpírlovag.

          - Nagyon nem kellett őket győzködni, bár nem igazán örülnek annak, hogy vámpírok veszik körül a lányokat... – felelt JunHong.

          - Mi közük van a lányokhoz? – szólalt meg JongHyun.

          - Mivel megtámadták őket, úgy érzik, hogy tartoznak annyival, hogy bocsánatot kérnek... – válaszolt SeungHyun.

          - Meg van bocsátva! – vágta rá azonnal TaeMin.

          - Nem tartoznak semmivel! – morogta mellettem JongHyun – Meggyógyultak, nem fogja senki bántani a lányokat, így nincs okuk rá, hogy itt zavarogjanak...

          - Pedig itt vannak... – reagált MinAh.

          - MinAh?! – néztünk rá egyszerre.

          - Bizony, hogy itt... – erősítette meg JunHong is MinAh érzését - ...mindjárt kopogtatnak is...

          Még ki sem mondta JunHong, kopogtattak a bejárati ajtón. Már csak ez hiányzott... egy fedél alatt két Vámpírlovag, két Boszorkánymester, két Angyal, két mutáns és nyolc Vérfarkas. Ebből mi lesz?! Újra halk kopogtatás hallatszott az előtérben. Végignéztem a lányokon, majd Védelmezőinken is, végül az ajtóhoz sétáltam, hogy bizonyosságot nyerjünk, valóban a Vérfarkasok ácsorognak odakint. Ők voltak, de csak négy Vérfarkas jelent meg.

          - Hello... – nyitottam ajtót, cseppet sem díjaztam a jelenlétüket - ...hát ti? – néztem végig rajtuk.

          - Szép napot, SungYeon! – hajolt meg JoonMyun.

          - Miben segíthetek? – kérdeztem.

          - Szeretnénk bocsánatot kérni tőletek... – kezdett bele - ...és szeretnénk békét kötni.

          - Meg van bocsátva! – biccentettem – Béke? Hmm... oké! – bólintottam – Bemutatnád a többieket? – néztem a másik három Vérfarkasra.
          - Bejöhetünk? - kérdezte JoonMyun, mire beleegyezően bólintottam és beengedtem őket az otthonunkba.