54. fejezet (MinAh POV)

          Jóformán ki se tették a lábukat a Vérfarkasok, amikor JunHong megfogta a csuklómat, és az emeletre cipelt. Szerettem volna tudni, hogy mi fog történni MinYoung és TaeMin között, de JunHong ezúttal megakadályozott benne. Egyenest a vendégszoba felé húzott, én pedig engedelmesen követtem őt. Egy másodpercre hátrapillantottam, JiWonnie is az emeletre jött a Boszorkánymesterével.

          JunHong picit idegesnek tűnt mellettem, ami rendkívül szokatlan volt, hisz’ alapesetben az Angyalok a legnyugodtabb Lények. Épp kérdeztem volna, hogy mi bántja a lelkét, amikor megállt előttem. Éjfekete szemeivel mélyen az én szemeimbe nézett, a térdem is beleremegett ebbe a tekintetbe.

          - MinAh... – törte meg a csendet.

          - Igen? – néztem rá kérdőn.

          - Mivel nem tudok olvasni benned... – pirult el kicsit - ...a Vérfarkasok pedig sietve távoztak...

          - Igeen? – kérdeztem tovább.

          - Muszáj megkérdeznem, hogy próbálkozott-e a békülésetek alatt JoonMyun... – remegett meg picit a hangja.

          - Eredménytelen lett volna... – feleltem alig hallhatóan.

          - Tehát próbálkozott? – lépett még közelebb hozzám.

          - Mielőtt még bármit is kérdezett vagy mondott volna, egyértelműen közöltem vele a tényeket.

          - Értem – bólintott egy édes mosoly kíséretében.

          Viszonoztam a mosolyát, közben kissé el is pirultam, amikor tudatosult bennem az utolsó mondatom. Bár nem volt titkolnivalóm JunHong előtt, és tényleg nem történt semmi köztem és a Vérfarkas között, mégis zavarban voltam mellette. JunHong két karját a csípőmre simította, magához húzott. Fejemet a mellkasára hajtottam, nyakára kulcsoltam a karjaimat. Én kissé lábujjhegyre emelkedtem, ő berogyasztotta a térdeit. Szorosan öleltük át egymást, nagyokat sóhajtoztam JunHong mellkasába bújva. Állát a fejemre tette, nagyot sóhajtott az Angyalom. Két kezével hosszan végigsimított a hátamon újra és újra, egy pillanatra megremegtem, majd még jobban hozzá bújtam. Lassan megemelkedett, és engem is felemelt a földről, majd visszaengedett.

          - Túl nagy a csend... – suttogta tincseimre.

          - Hmm? – emeltem fel a fejemet, annyira elvarázsolt a lénye, hogy meg sem hallottam, amit mond.

          - Kezd engem is érdekelni, hogy mi van a Vámpírlovaggal és az Angyalával... – válaszolt mosolyogva.

          - Szerinted TaeMin magára hagyta Minnie-t? – néztem fel rá aggódó szemekkel.

          - Azt biztosan nem tette meg... – felelt mosolyogva - ...kukucskáljunk ki, úgy mindketten megnyugodhatunk... – javasolta.

          - Jó... – bólintottam.

          JunHong megpuszilta a homlokomat, egy másodpercre még egyszer magához ölelt, majd elindultunk az ajtóhoz. A folyosóra lépve semmit nem hallottunk. JunHong egy hirtelen ötlettől vezérelve SungYeon szobája felé vette az irányt. Betessékelt az ajtón, majd ő is besettenkedett utánam...

          - Az ablakhoz... – suttogta.

          Értetlenül néztem JunHongra. Ha Minnie-ék után kíváncsiskodunk, akkor miért is kell nekem Unnie szobájába jönnöm, és az ablakhoz mennem?! JunHong előresietett, majd gyorsan kinyitotta az ablakot. Egy kicsit kihajolt rajta.

          - Pszt! – pisszegett kifelé.

          - Ki van kint? – siettem JunHong mellé.

          Az Angyalom félreállt az ablakból, és most én lógtam kifelé... derékig kihajolva nézelődtem, amikor észrevettem a teraszajtón át kíváncsiskodó nővéremet és a Védelmezőjét.

          - Unnie... – sziszegtem a leskelődőknek.

          SungYeon felpillantott rám, elmosolyodott, majd megnyugtatott, hogy minden a legnagyobb rendben van a földszinten maradtak között. JunHong is kihajolt az ablakon, ő is meggyőződött a békéről.

          - Na, elég lesz... visszavonulás nektek! – parancsolt vissza minket a szobába SungYeon.

          - Megyünk... – válaszolt helyettem JunHong.

          Az Agyalom a derekamra vezette a karjait, majd lassan behúzott az ablakon. Egyetlen gondolattal be is csuktam az ablakot, JunHong magához ölelt újra, végül visszamentünk a vendégszobába.

          JunHong ismét átölelt a biztonságot és nyugalmat nyújtó karjaival, én pedig szorosan belebújtam a mellkasába. Nagyokat sóhajtottam, és lélegeztem be közben a bőrének illatát. Hiába volt rajta a póló, így is tökéletesen éreztem. Egyedi és rabul ejtő illat járta át a szobát, teljesen elvesztem ebben a mámorító aromában. Lassú és hosszú mozdulatokkal simított végig a hátamon, újra és újra megpuszilta a hajamat. Körmeimmel finoman karcolgatni kezdtem az oldalát, és alkalmanként a hátát is óvatosan megcirógattam. Az érzékeny részeinél picit megugrott, és közben halkan felkuncogott.

          - Rosszalkodsz, Kicsi Boszorkányom? – suttogott fülembe.

          - Nem... – válaszoltam halkan, széles mosollyal az arcomon - ...csak játszadozom.

          - Az más... – nevetett fel csendesen.

          - Ha zavar, én akár abba is hagyhatom... – álltam meg a gyengéd karcolgatásokban.

          - Ellenkezőleg... kifejezetten élvezem a ténykedéseidet... – válaszolta nyakamra hajolva.

          - Akkor folytatom... – mondtam, majd újra karcolgatni kezdtem a testét.

          - MinAh? – suttogott megint a fülembe.

          - Hmm? – sóhajtottam csukott szemekkel.

          - Sétálnál velem egy úton? – kérdezte alig hallhatóan, óvatosan eltolt magától, hogy a tekintetünk találkozhasson.

          - Sétálnék... – bólogattam aprókat.

          - Köszönöm! – húzott vissza magához, újabb puszit nyomott a homlokomra – Viszont... ideje lesz aludnod, Kicsi Boszorkányom...

          - Nem akarok... – válaszoltam picit elkeseredett hangon.

          - Muszáj lesz aludnod egy kicsit... – győzködött tovább.

          - Velem maradsz? – pislogtam rá kérlelően.

          - ...amíg elalszol... – válaszolt mosolyogva - ...utána megyek.

          
          Nagyot sóhajtottam újra, némi elégedetlenség tükröződött a sóhajomban. Akkor ma nagyon sokáig nem fogok elaludni... futott át a gondolat a fejemen. Lazítottunk az ölelésünkön. Elrohantam a fürdőbe, belebújtam a hálóruhámba, majd befészkeltem magam az ágyba. Az Angyalom leült az ágyam szélére, szorosan mellém fészkelte magát, egyik kezével összekulcsolta az ujjainkat, másik kezét az arcomra simította, és finoman cirógatni kezdte a bőrömet.
          Mélyen az éjfekete szempárba néztem, megint elvarázsolt a lénye. Minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a szemhéjaim lecsukódását, de nem sikerült. Többször lehunytam a szemeimet, de amint álomba szenderedtem volna, gyorsan kinyitottam őket, és a fekete szempárba fúrtam a tekintetem. Nem akartam elválni ettől a szempártól. JunHong lágyan simogatta tovább az arcomat, ujjaival a kézfejemet cirógatta. Halvány mosolyra húzta ajkait, nem szólt, csak mosolygott rám.
          A fáradtságom erősebbnek bizonyult nálam, mégis annyira kimerített a séta a Vérfarkassal, hogy nem tudtam tovább nyitva tartani a szemeimet. Ólomnehézséggel csukódott le mindkét szemhéjam, és merültem azonnal álomba...

* * *

          Picit nyűgösen ébredtem. Egyedül voltam a szobában. Hiányzott az Angyalom. Az utolsó emlékképem az elalvás előttről egy éjfekete szempár és egy gyengéd cirógatás volt. Gyorsan kimásztam az ágyból, magamra kaptam a ruháimat, és a nappaliba sietettem. A lépcső legalsó fokán JiWonnie leskelődött épp, halkan mögé lopóztam, nem akartam megzavarni őt a tevékenységében. Egy halk köszönés után, én is kibújtam a fal mögül, hogy megnézzem a turbékoló nővéreimet.
          Hiába szóltunk halkan egymáshoz, lebuktunk TaeMin előtt, így egy hangos nevetés után kénytelenek voltunk előbújni a rejtekhelyünkről. Magunkhoz öleltünk a nővéreinket meg a Védelmezőiket, majd a sajátjainkhoz sétáltunk. JiWonnie megállt a Boszorkánymestere mellett, én pedig lopakodó üzemmódba kapcsoltam újra, és JunHong háta mögé osontam. A megfelelő távolságot elérve lassan a csípőjére csúsztattam a tenyereimet, egy másodpercre megugrott a váratlan érintésemtől. Elmosolyodtam. Még egy lépést tettem az Angyalomhoz, fejemet a lapockái közé temettem, és szorosan összekulcsoltam a karjaimat a derekán.
          Egyszerre sóhajtottunk fel mindketten. JunHong mindkét karjával hátranyúlt, és még közelebb préselt magához. Egy kisebb nyögést hallattam, amikor magához szorított, aztán egy lélegzetvétellel később elengedett, egyetlen mozdulattal fordult meg a karjaim között, és ölelt át újra... Egyetlen biztos pontként kapaszkodtam belé... egyetlen kikötőként a viharos tengeren.

          - Jó reggelt, MinAh... – üdvözölt selymes hangján.

          - Jó reggelt, JunHong... – suttogtam mellkasába bújva.

          - Jól aludtál?

          - Igen, bár az ébredésem nem volt a legjobb... – egy kicsit elszomorodtam.

          - Jóvá teszem... – suttogta újra fülemhez hajolva.

          Unnie és Minnie megterítettek, feltálalták a reggelit, majd az asztalhoz rendeltek mindannyiunkat. Elfogyasztottuk a finomságokat, majd szusszantunk egy picit a király lakoma után. JunHong ötletét gyorsan megvitattuk, aztán a szobákba rohantunk felöltözni. MinYoung az öltözékhez illő sminket készített mindannyiunknak, és alig egy óra elteltével már odalent ácsorogtunk. Taxiba ültünk, és a patakhoz fuvaroztattuk magunkat. SungYeon és JongHyun sétált legelöl, egymás ujjait szorosan összekulcsolva, mögöttük lépdelt MinYoung és Taemin egymás karjaiba bújva, JunHong és én picit lemaradva tőlük haladtunk.

          Összekulcsolt ujjaink a testünk mellett hevert, végül JiWon és SeungHyun zárta a sort. Nagyokat sóhajtoztam a boldogságtól. Hiába volt körülöttünk egy rakat ember, ahogy JunHong biztosan fogta a kezemet, és sétált mellettem, nem féltem... biztonságban éreztem magam. Az Angyalom lassítani kezdett a léptein, picit lemaradoztunk a többiektől. Ujjaival gyengéden cirógatta a kézfejemet.

          - Mehetünk akkor sétálni? – kérdezte mosolyogva.

          - Most is sétálunk... – reagáltam kissé meglepetten.

          - Egészen máshol szeretnék sétálni veled, MinAh... – válaszolta halvány pírral az arcán.

          - Oh... – nyeltem egyet - ...ez esetben, részemről indulhatunk.

          - Köszönöm.

          JiWon és SeungHyun után, SungYeonék is elköszöntek tőlünk. Minnie-ékkel együtt mentünk a taxikhoz. JunHong leintette a legelsőt, gyorsan elköszöntünk a másik Angyaltól és a Vámpírlovagjától, beugrottunk az autóba, majd a sofőr megértvén JunHong utasítását, elhajtott velünk a megadott címre. Próbáltam faggatni az Angyalomat, hogy mégis hol szeretne sétálni, de egyetlen hangot sem tudtam belőle kiszedni. Egy parkhoz fuvaroztatott minket. JunHong kipattant a taxiból, kinyitotta az én oldalamon lévő ajtót, udvariasan kisegített, és rám mosolygott.

          - Itt volnánk... – mutatott egy végtelen hosszúnak tűnő utca felé.

          - Itt? – kerekedtek el a szemeim, és tátottam nagyra a számat a látványtól.

          A sétálóutca végig cseresznyefákkal volt díszítve. A legszebb időszakkor hozott ide, épp most borult virágba az összes fa. A szemeim egy pillanatra könnyel teltek meg a boldogságtól. Az Angyalom két keze közé fogta az arcomat, hüvelykujjával óvatosan lesimította a kicsorduló könnycseppemet, majd gyengéden megpuszilta a homlokomat és az orrom hegyét. Elmosolyodtam. Magához ölelt, végigsimított a hátamon, lazított az ölelésén néhány pillanattal később, majd összekulcsoltuk az ujjainkat, és útnak eredtünk a végeláthatatlan sétálóutcán.
          Gyönyörű parkba hozott el kikapcsolódni az én Vörös Angyalom. Hiába volt körülöttünk megannyi ember, nem érzékeltem őket. Egyedül csak JunHong volt, akit észrevettem a külvilágból. Egy csendharang borult kettőnkre, megszűnt minden zavaró  tényező körülöttünk. Csak és kizárólag a másik hangja volt az, ami eljutott hozzánk. Semmi más. A cseresznyevirágok illata összekeveredett JunHong illatával... finoman megszorítottam az ujjait, nagyot szippantottam a mennyei levegőből. JunHong a hajamhoz hajolt, a levegő helyett a tincseimbe szagolt, és egy édes mosollyal díjazta az illatot, amit belélegzett. Picit elszomorodtam, mikor körbeértünk a hatalmas parkon, de JunHong arcán semmi jele nem volt a csalódottságnak.
          Egy közeli parkbejárat felé vettük az irányt. Egy nagyobb tó mellett sétáltunk el, amikor JunHong irányt változtatott, és egy pavilonhoz vezetett. Beálltunk a pavilon alá, kis ideig gyönyörködtünk a tájban, végül JunHong szembe fordított magával. Újra az arcomra simította meleg tenyereit, és lehajolt... az orrunk majdnem összeért. A szívem lüktetni kezdett a mellkasomban...

          - MinAh... – suttogta - ...nagyon fontos vagy nekem! Szeretlek! – a szemeim lecsukódtak.

          - Köszönöm, hogy megszülettél! – válaszoltam olyan halkan, hogy csak ő hallja.

          Közelebb húzta az arcomat, a lehelete táncolt az ajkaimon. Lassan végighúzta ajkait az enyémeken, és egy érzéki csókkal pecsételte meg a vallomását. A karjaimat a nyakára kulcsoltam, és úgy csókoltam őt vissza, mintha az első és az utolsó csókunk lenne.