55. fejezet

          Soha még ezelőtt nem öleltem így magamhoz JongHyunt, mint most... olyannyira vágytam a karjaiba, mint eddig soha. Hozzá tartoztam... egy Vámpírlovaghoz. Nagyokat sóhajtoztam a mellkasába bújva, hideg lehelete néha végigfutott a nyakamon, mire egy apró remegéssel válaszoltam... Olykor erősebben szorított egyet a derekamon, és még szorosabban karolt át, én pedig engedelmesen bújtam és csak bújtam a Vámpírlovagomhoz.

          - Eljössz velem holnap valahova? – suttogta a fülemhez hajolva.

          - El... – válaszoltam motyogva.

          - Köszönöm! – puszilt bele a nyakamba, majd lazított az ölelésén – Menj aludni... – tessékelt be a nappaliba.

          Beleegyezően bólintottam egyet, még egyszer utoljára magamhoz öleltem a Vámpírlovagomat, majd ahogy azt kérte, visszamentem a lakásba, hogy lefeküdjek aludni. Széles mosollyal az arcomon nyitottam ki a teraszajtót, és léptem be a lakásba. A tekintetem találkozott Minnie-ével, picit bele is pirultam a kinti jelenetbe, amit MinYoung azonnal észre is vett. Biccentettem egy aprót, aztán felrohantam az emeletre, hogy ne zavarogjak tovább a nappaliban.
          A hálószobába érve az ablakhoz siettem... kinyitottam, és kihajoltam rajta. Épp úgy, ahogy MinAh tette nem olyan rég... JongHyun épp az eget méricskélte. Csak néhány kósza pillanatig tudtam gyönyörködni a Vámpírlovagomban, mert észrevett... majdnem kiestem az ablakon, annyira meglepődtem a pillantásunk találkozásakor... a fülem tövéig vörösödtem zavaromban.

          - Jó éjszakát, Sung-ah! – integetett fel.

          - Neked is... – feleltem mosolyogva.

          - Reggel... – köszönt el, majd a teraszajtó irányába nézett.

          Visszahúzódtam az ablakból, behúztam a függönyöket, majd a fürdőbe mentem. Előkészültem az alváshoz, és már lassan csattogtam az ágyamhoz, amikor megláttam MinYoungot a szobaajtót támasztani... mintha attól félne, hogy kidől, ha nem tartja meg. Hallhatóan zihált kissé, az arca paradicsomszínűen izzott... Picit aggódva kérdeztem tőle meg a dolgokat, de amikor bevallotta, hogy a Vámpírlovagja váltotta ki belőle ezt a reakciót, minden egyértelművé vált számomra. Jó nővér módjára az ágyba tessékeltem.
          Kissé támolyogva ugyan, de egész hamar eljutott odáig, majd bezuhant a párnák közé... úgy, ahogy volt. Féloldalas mosolyra húztam a számat, picit megráztam a fejemet, majd egyetlen mozdulattal betakartam őt. Ebben az állapotában még arról is elfelejtkezett. Finoman megpusziltam a homlokát, megigazgattam a takaróját, és azonnal álomba merült. Mintha fejbe kólintottam volna egy ásóval... hangosan szuszogott, a szemhéjai picit megremegtek olykor, ugyanakkor a mosolya levakarhatatlan volt. Hosszú percekig néztem, ahogy mély álomba szenderedik, lassan megszűnt az arcjátéka, a vonásai teljesen kisimultak.
          Én is a párnámra hajtottam a fejemet, lecsuktam a szemeimet, és vártam, hogy hozzám is elérjenek az álommanók. Felrémlett bennem JongHyun ölelése, és mámorító hangja. Nagyot sóhajtottam, és közben beleremegtem a saját gondolatomba. Egy percre kinyitottam a szemeimet... tökéletesen láttam magam előtt egy rubinvörös szempárt csillogni. Megdörzsöltem a szemeimet, hátha csak azok kápráznak... de nem... a rubinvörös szempár még mindig ragyogott előttem. Erőteljesen pislogni kezdtem, de még mindig nem tűnt el. Minnie-re néztem, aki édes álmait aludta, rá is egy vérvörös szempár ragyogott. A pillanatnyi rémületemtől nem tudtam megszólalni sem. Két Vámpírlovag magasodott az ágyunk fölé.

          MinYoung Vámpírlovagja közelebb hajolt a húgomhoz, gyengéd puszit nyomott a homlokára, mire MinYoung megremegett... A fölém magasodó Vámpírlovagra néztem. Lassan lehajolt hozzám, hűvös lehelete táncolt az arcomon. A homlokomhoz hajolt, majd ő is egy apró puszit nyomott a bőrömre. Az én testem is remegéssel válaszolt a gyengéd, de kissé hűvös érintésre. Egyetlen szempillantás alatt tűnt el a két Vámpírlovag a szobából, néhány másodpercig még meredtem magam elé, majd én is követtem MinYoung példáját, és elaludtam.

* * *

          Másnap reggel a szemeim azonnal kipattantak, nem kellett küzdenem az ébredéssel. MinYoung még békésen szendergett mellettem. Megpusziltam az arcát, mire halkan felsóhajtott. Óvatosan kimásztam az ágyból, nehogy felébresszem a kászálódásommal. Az ablakhoz settenkedtem, vigyázva elhúztam a sötétítőt, hogy egy pici fényt engedjek be a szobába, majd a fürdőbe mentem készülődni. Eszembe jutott az esti vörös szempár, és az édes érintés, mire csak egy mosollyal és egy hatalmas sóhajjal tudtam reagálni. Észre sem vettem, hogy magamban dalolászom, ahogy járok-kelek a két helyiség között.

          Úgy tűnt, hogy nem csak én hallom magam dudorászni, mert MinYoung meglepetten ült fel az ágyban, és nézett rám kissé értetlen szemekkel meg arckifejezéssel is. Igazából semmi lényeges oka nem volt a dalolászásomnak, az éjszakai látogatóinkon kívül... erről szerintem a húgomnak pedig fogalma sem volt... legalábbis nem olyan volt, mint aki tudna róla, hogy éjszaka meglátogatta őt egy Vámpírlovag.

          - Öhm... – az arcom halvány pírt öltött magára - ...hagytam, hogy sodorjon az ár...

          Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék igazán, így ezt tűnt a legegyszerűbb magyarázatnak. Egyetlen mozdulattal fordítottam hátat MinYoungnak, és hagytam magára. Lerobogtam a lépcsőn, nem foglalkozván azzal, hogy kit ébresztek fel vagy kit nem... JongHyun a kanapé háttámláját támasztotta, JunHong még szendergett a heverőn ücsörögve, SeungHyun a könyvei között kutakodott épp, TaeMin pedig a teraszajtóból figyelte a reggeli várost.

          Az utolsó lépcsőfokról egyetlen ugrással érkeztem meg tökéletesen a Vámpírlovagom elé, de a lendületem... vagy valami egészen más... tovább vitt, és JongHyun nyakába ugrottam, amint megláttam őt. Teljes képzavarral kapott a karjaiba, és ölelte át a derekamat. Egy pillanatra mindenről megfeledkeztem... a tekintetünk találkozott, mélyen a vörös íriszekbe néztem, ajkaink alig egy centire voltak egymástól... majdnem leküzdöttem azt az egy centit, amikor tudatosult bennem, hogy nagyon nem csak magunk vagyunk... ez pedig igencsak JunHongnak köszönhető, aki hangosan és kellőképpen feltűnően ásított egy nagyot, és nyújtózott ki.
          JongHyun megpuszilta az orromat, és visszaengedett a földre. Édes mosolya akaratlanul késztetett engem is mosolygásra. Mindenről és mindenkiről megfeledkeztem a következő pillanatban. JunHong mögé ugrottam, és hátulról a nyakába kapaszkodva köszöntöttem őt. Majd azzal a lendülettel szökkentem tovább, és öleltem át SeungHyun derekát is üdvözlésképp, aki szintén egy mosollyal hálálta meg... TaeMin elé szökdeltem, védekező állásba emelte a kezeit, de nem tudott visszatartani. Megfogtam mindkét kezét, finoman megszorítottam őket, majd a teste mellé nyomtam őket, és két apró puszit adtam az arcára.

          - Csinálok reggelit! – közöltem vigyorogva, és a konyhába ugrándoztam.

          - Segítek... – lépett mögém JongHyun.

          Kezeit a derekamra simította, és finoman megszorította a csípőmet. Megremegtem. Picit zavarban voltam, de a reggeli nem várhatott...egy egész családnak kell finomságokat készítenem. Kissé nehézkes volt JongHyun kezeivel a derekamon mozogni, de nagyon vicces is ugyanakkor, időközben Taemin is átsétált a konyhába, és megtámasztotta a pultot.
          Ebben a pillanatban érkezett meg közénk a legidősebb húgom, aki egy ugrással és egy szoros öleléssel köszöntötte a Vámpírlovagját. Gyorsan integetett a másik két Védelmezőnek, aztán beállt mellém segíteni. Egymásban botladozva, és majdnem elesve készítettük el a reggelit. JongHyun mellkasa alkalmanként a hátamhoz simult, összerezzentem válaszul. Egyetlen pillanatra sem engedte el a derekamat, ahogyan Taemin sem volt hajlandó egyetlen centit sem mozdulni MinYoung mögül.

          - Nehéz ezekkel a kis makikkal reggelit készíteni... – vigyorogtam Minnie-re.

          - De még milyen nehéz! – nevetett fel ő is.

          - Mi az, hogy makik? – kérdezte széles mosollyal az arcán JongHyun.

          - De ha egyszer azok vagytok! – válaszoltam nevetve.

          - Akkor inkább hűséges kiskutya... – morogta mosolyogva a nyakamba, miközben bele is harapott picit.

          Hangos-nevetős sikkantással jeleztem, hogy felfogtam, amit mond, és inkább kiskutya, mint kis maki. MinYoung és TaeMin is felkacagott a reakciómon. Halk pusmogást hallottunk meg a lépcső felől, mindannyian összenéztünk. SeungHyun felpillantott a könyvből, és játékosan megrázta a fejét... azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy kik is bujkálnak a fal mögött, utánunk leskelődve. TaeMin fordította elsőként a fejét a lépcső irányába...

          - Befejezhetitek a susmorgást... – szólalt meg a Vámpírlovag - ...tudjuk, hogy ott vagytok a fal mögött.

          Hangos nevetéssel és egy ugrással léptek elő a fal mögül. Megölelgettek engem és MinYoungot, majd a két Vámpírlovagot is köszöntötték, végül a Védelmezőikhez lépdeltek. Minnie-vel visszafordultunk a konyhapulthoz, és folytattuk a reggeli készítést.

          - Terítsünk meg... – szólaltam meg jelezve, hogy elkészültünk.

          MinYoung bólintott egyet, majd iparkodva ugyan, de alig észrevehetően megterítettünk a nyolc fős bandának.

          - Kész a reggeli! – kiáltottunk fel egyszerre MinYounggal.

          Kérni sem kellett, a két húgunk azonnal az asztalhoz sétált, nyomában a két Védelmezővel. Sorjában elhelyezkedtek az asztalnál, körbeültük, és nekiláttunk a fenséges lakomának. Csendesen elpusztítottunk mindent, amit az asztalra varázsoltunk korábban, majd hátradőltünk a székeinkben, megpihenni a fárasztó reggeli után. Ölembe engedtem a kezeimet, és összekulcsoltam az ujjaimat.
          JongHyun rám nézett, majd az ölemben pihenő és összekulcsolt kezeimre. Egyik kezét levette az asztalról, és a kezeimre simította. Finoman megszorította őket, egy kicsit megrázkódtam a hűvös érzésre. Lazítottam az összekulcsolt ujjaimon, és közéjük fogtam a Vámpírlovag hideg kézfejét. Finoman cirógatni kezdtem az ujjaimmal a kézfejét, egy féloldalas mosollyal jutalmazott érte. Én is elmosolyodtam. A vörös szempár mélyen az én szemembe nézett, megbénultam. Szinte fel sem fogtam JunHong szavait, amikor az ötletét vázolta fel, olyannyira belemerültem ebbe a szempárba.

          - Akkor? Mire várunk még? – emelkedett fel az asztaltól a vörös Angyal.

          Észrevétlenül megszorítottam JongHyun kezét, miközben beleegyezően bólintottunk, majd az emeletre siettünk, hogy mielőbb elkészüljünk. Megvitattuk egymás öltözékét, majd MinYoung gyors mozdulatokkal felkent az arcunkra némi sminket. Alig egy óra elteltével már az előtérben toporogtunk, hogy útnak induljunk a felvetett helyre.

          A lélegzetelállító sétánk során mi sétáltunk JongHyunnal legelöl. Összekulcsolt ujjakkal, szorosan egymás mellett lépdelve. Mögöttünk picit lemaradozva szedte a lépteit az Angyal-Vámpírlovag páros, egymásba bújva, alig lemaradva tőlük a Boszorkánymester-Angyal kombó, szintén összekulcsolt ujjakkal, a sort pedig a Mutáns-Boszorkánymester kombináció zárta, akik egymás derekába karolva sétáltak.

          - Ide szerettél volna elhozni? – suttogtam a Vámpírlovaghoz hajolva.

          - Nem egészen... – felelt mosolyogva.

          - Akkor hova? – néztem rá kérdő tekintettel.

          A kérdésem megválaszolás nélkül maradt. Nagyot sóhajtottam, amiért nem válaszolt. Titkolózott, és én nagyon nem örültem neki. JiWonnie elköszönt tőlünk, majd mi is búcsút vettünk a másik két húgomtól, és elindultunk a helyre, ahova a Vámpírlovagom szándékozott elvinni. Hiába néztem rá továbbra is kérdőn, egyetlen szót sem volt hajlandó elárulni az úti célból. Elégedetlenül sóhajtoztam.

          - Mindjárt odaérünk... – suttogta fülembe - ...nyugodj meg, Sung-ah... – simított végig a felkaromon, amitől megrázkódtam.

          - Jó... – sóhajtottam válaszomat, de még ki sem mondtam, amikor a taxi lassítani kezdett.

          - Csukd be a szemed! – szólalt meg JongHyun, ahogy megállt az autó.

          Nem kérdeztem, csak engedelmeskedtem. JongHyun segített kiszállni a járműből. Egyik kezét a szemeimre tette, nehogy leskelődjek, másik karját a derekamra simította, és segített a sétában, hogy ne essek arccal előre. Hallottam körülöttünk az embereket, egy picit megrémültem, és belekapaszkodtam JongHyun derekába. Finoman megpuszilta az arcomat, és még közelebb húzott magához.
          Az emberek beszédét valami furcsa hang kezdte elnyomni... vízcsobogás... és még valami... zene... ahogy lépdeltünk előre, úgy erősödött fel a vízcsobogás és a zene hangja is. Megállított  JongHyun, mögém lépett, levette a kezét a szemeimről, szorosan átkarolta a derekamat. Nem nyitottam ki egyből a szemeimet... felsóhajtottam, majd amikor kifújtam a levegőt, végre felemeltem a szemhéjaimat is.
          Sokkot kaptam abban másodpercben. A levegő bent ragadt, majd zihálni kezdtem. Földbe gyökerezett lábakkal álltam a híd előtt, és gyönyörködtem a szökőkutakban. JongHyun kezeire simítottam az enyéimet, megszorítottam mindkét kézfejét, a Vámpírlovag a vállamra tette a fejét, és úgy szuszogott mellettem. Fogalmam sem volt, hogy mióta állhatunk ott. Az emberek lassan szállingózni kezdtek mellőlünk, egyre kevesebben lettünk... JongHyun lassan megfordított. Két kezét a derekamon pihentette, magához húzott, a mellkasunk összeért.

          - Tudom, hogy meg tudod védeni magad... – szólalt meg kissé remegő hangon - ...de mostantól én akarok vigyázni rád... – suttogta homlokhoz hajolva - ...szeretlek.

          A karjaim automatikusan indultak el a nyaka felé. Egyik kezemmel a hajába túrtam, másik kezemet a vállára csúsztattam. Még közelebb húzódtam hozzá.

          - Ne zavarj össze... – suttogtam ajkaira.

          Hirtelen elhúzódott volna, de nem hagytam... finoman belemélyesztettem a körmeimet a vállába, és belemarkoltam a tincseibe. Most nem akartam eljátszani a lehetőséget. Egyetlen határozott mozdulattal húztam ajkaimra és kezdeményeztem a csókot. A térdeim azonnal megremegtek, ahogy viszonozta az érintést, és mélyítette el lassanként a mézédes mámort.