56. fejezet

          A mézédes mámortól alig bírtam elszakadni. Egyszerre volt hűvös és forró. Az egész testem mámorban úszott, felforrósodott és visszahűlt. Kettős érzés cikázott a gerincem mentén. A Vámpírlovag lassan elszakította ajkait az enyémtől, vörös szempárja drágaköveket megszégyenítően ragyogott rám. Teljesen megszűntem létezni a tekintetében. Két keze közé fogta az arcomat. Felsóhajtottam. A szemeim ösztönösen lecsukódtak.

          - Sung-ah... – suttogta ajkaimra.

          - Hm? – motyogtam lehunyt szemekkel.

          - Köszönöm – érintette össze ajkait az enyémmel egy pillanatra.

          - Mit? – hebegtem még mindig becsukott szemekkel.

          - Azt, hogy bízol bennem – suttogta újra.

          A szemhéjaim megemelkedtek, a rubinvörös szempár mélyen az én szemembe nézett. Egészen a lelkemig hatolt ez a tekintet. Végérvényes és Visszavonhatatlan. Beleszerettem egy Vámpírlovagba.

          - Bízom – pihegtem félájultan.

          JongHyun végigsimított az arcomon, a nyakam két oldalán, a bordáimon át, míg hűvös tenyerei elértek a derekamig. Szorosan magához ölelt, a szívverésem majd’ szétfeszítette a bordáimat. Minden erőmmel viszonoztam az erős szorítást, és bújtam hozzá még jobban. Fokozatosan lazított a karjain, majd lassanként eltávolodott.
          Gyorsan körbenézett, aztán arrébb sétáltunk néhány métert, egészen egy sötétebb részig, ahova nem nagyon értek el a fények. Megszorította mindkét kézfejemet, bólintott egyet... hirtelen lecsuktam a szemeimet. Szédülés, és pillanatnyi hideg érzés futott végig rajtam. Amikor újra kinyitottam a szemeimet, a nappaliban találtam magunkat.

JiWon és SeungHyun az étkezőasztalnál ült... pontosabban JiWon SeungHyun ölében ücsörgött, mosolyogva bújt a Boszorkánymesterhez, aki lágyan cirógatta a hátát és simogatta a kézfejét.
          MinAh és JunHong a teraszajtóban ácsorogva forrt össze egyetlen Lénnyé. Egyetlen menedékként kapaszkodtak egymás testébe, és ölelték át a másikat. MinYoung és TaeMin a kanapéra fészkelte be magát. MinYoung maga alá húzta a lábait, a Vámpírlovag az ölébe hajtotta a fejét. A tekintetük újra és újra elmélyült, MinYoung játékosan tekergette TaeMin tincseit, a Vámpírlovag olykor megremegett, egyik kezével az Angyal karját és derekát simogatta lágyan. Halvány mosolyra húztam a számat. Leírhatatlan látvány volt mindhárom pár. Ragyogtak.

          JunHong hirtelen felemelte a fejét, megszorította MinAh vállait, mire a húgom kibújt az Angyala mellkasából, és az ajtó felé nézett. Valami nagyon nem stimmelt, ez rögtön világossá vált mindannyiunknak. JunHong még közelebb húzta magához MinAh-t, TaeMin hirtelen felemelkedett MinYoung öléből, SeungHyun letette az öléből JiWont, felállt az asztaltól, és maga mögé terelte a legkisebb húgomat. JongHyun megszorította a csuklómat, közelebb húzott a testéhez, majd egyetlen mozdulattal utasított maga mögé.
          Összenéztünk a húgaimmal, majd szinte egyszerre pillantottunk fel a Védelmezőinkre. Mind a négy Védelmezőnek a figyelme az ajtó felé irányult, hol kíváncsian, hol gyanakvóan, hol haragosan meresztgették a szemeiket. Valaki volt odakint, de nem tudtuk, hogy ki... MinAh vonásai lassan nyugodtabbá váltak, és féloldalas mosolyra húzta a száját. JunHong viszont nem tűnt olyan nyugodtnak. Az ajtócsengő hangja végigsikított a lakáson, összerezzentünk az éles hangtól.

          MinAh lefejtette magáról JunHong karjait, de az Angyalnak nem volt szándékában távol maradni a Boszorkánymesterétől. Együtt lépdeltek a bejárathoz. Újra megszólalt a csengő. MinAh megállt az ajtóban, szorosan mögötte az Angyalával. Fújtatott egyet, végül kinyitotta az ajtót... anélkül, hogy lenyomta volna a kilincset. Megdermedtek mindketten. MinAh hátrált egy lépést, ahogy JunHong is követte őt a mozdulatban.
          JongHyun mindkét karjával hátranyúlt és magához húzott, válla mögül pillantgattam az ajtó felé. SeungHyun és TaeMin is hasonlóan cselekedett a két húgom esetében is. Zuhogott és mennydörgött odakint. A váratlan vendég végül belépett a lakásba, mögötte egy másik alakkal. Testüket fekete köpeny borította, fejüket kapucni takarta. Nem lehet! Lehetetlen! Nem lehet, hogy megint kapucnis alakok rontanak ránk! Belekarmoltam JongHyun vállaiba, halkan felszisszent a hirtelen érzéstől, a haragom kezdett úrrá lenni rajtam.

          - Nem lehet... – motyogtam JongHyun lapockái közé.

          - Sung-ah? – fordult felém picit. – Mit mondtál?

          - Nem lehet... – ismételtem meg alig hallhatóan.

          - Nem lesz semmi baj... – nyugtatott meg - ...itt vagyunk mellettetek!

          Ismét kibújtam JongHyun háta mögül, és a köpenyes alakokra néztem. Az elsőként belépő váratlan vendég leemelte a fejéről a kapucnit, megcsillantak világosbarna tincsei. MinAh elmosolyodott, majd a másik alakra nézett. Ő is levette a kapucniját, szőke tincseinek egy része fel volt zselézve. A Boszorkánymester kissé meglepődött az érkezésükön. JunHongra nézett, megnyugtatólag biccentett egyet a fejével, és közelebb lépett a világosbarnához. A mosolya szélesedett.

          - Bátyám... – hajolt meg illően előtte.

          - MinAh... – köszöntötte viszont az idegen a húgomat.

          - Mit keresel itt, DaeHyun? – emelkedett fel MinAh, széles vigyorral kérdezte az újonnan érkezőket.

          - Nem látogathatom meg a húgomat? – válaszolt mosolyogva.

          - Kicsit késői és egyben váratlan látogatás is... – felelt MinAh - ...mi szél hozott titeket? – kérdezte újra.

          - Bejöhetünk? – mosolygott a DaeHyun nevezetű idegen.

          - Ezt nem én döntöm el... – sóhajtott MinAh - ...megkérdezem!

          MinAh elengedte JunHong kezét, és a nappaliba sietett hozzánk. Kérdőn, kíváncsian fürkésztük MinAh arcát, aki csak mosolygott.

          - MinAh? – léptem ki JongHyun mögül – Kik ezek? – biccentettem a látogatóink felé.

          - A bátyám, DaeHyun, és a... – elhallgatott.

          - A ki? – néztem rá értetlenül.

          - YoungJae... de nem tudom, hogy ő miért van itt... – csodálkozott el MinAh.

          - Veszélyesek lehetnek? – kérdeztem.

          - Nem! – rázta meg a fejét MinAh – Ők is Boszorkányok! DaeHyun a bátyám...

          - Értem... – bólintottam - ...akkor, hívd be a váratlan vendégeket! – mosolyogtam.

          - Köszönöm! – biccentett, majd visszarohant a látogatóinkhoz.

          Gyorsan elrebegett néhány szót a húgom, az idegenek illedelmesen meghajoltak, majd levették a köpenyüket, és beljebb sétáltak. Mindketten udvariasan megálltak előttünk. MinYoung és JiWon is kilépett a Védelmezőjük árnyékából. Illedelmesen köszöntöttük a vendégeinket.

          - A nevem Jung DaeHyun... – szólalt meg a világosbarna hajú - ...elnézést a késői zavarásért, de csak most értünk ide... – magyarázkodott.

          - Értem – hajoltam meg elfogadván a bocsánatkérését.

          - Yoo YoungJae... – hajolt meg a szőke hajú - ...én is szeretnék bocsánatot kérni.

          - Nem tesz semmit – válaszoltam mosolyogva – Foglaljatok helyet – mutattam a kanapé felé - ...biztosan elfáradtatok.

          - Köszönjük! – hajoltak meg egyszerre, majd az ülőalkalmatossághoz sétáltak.

          Elsőként DaeHyun ült le a heverőre, majd YoungJae foglalt helyet. Szorosan a Boszorkánymester mellett. A kezeiket összekulcsolták. Kikerekedtek a szemeim... de nem csak én lepődtem meg ezen. MinAh is háromszorosára tágult pupillákkal nézett a bátyjára és annak társára. Neki is új volt ez a mozdulat... nagyot nyelt, megrázta picit a fejét, megköszörülte a torkát.

          - DaeHyun... – szólalt meg - ...miért jöttél? – érdeklődött.

          - Ezért! – emelte fel mosolyogva az összekulcsolt kezüket.

          - Pontosítanál? – értetlenkedett MinAh.

          - Na, jó... – sóhajtott - ...nem csak ezért, de ez az egyik oka az ittlétünknek.

          - Mi a másik? – reagált JunHong, kezeit MinAh derekára csúsztatta, és magához vonta.

          - MinAh-nak haza kell jönnie... – válaszolta lesütött szemekkel DaeHyun.

          - MI?!?! – kiáltott fel MinAh – DaeHyun! – szikrákat szórt MinAh szeme.

          - Kérlek... – motyogta DaeHyun.

          - Nem megyek! – kiáltotta szavait újra.

          - Haza kell jönnöd... – emelte MinAh-ra a tekintetét - ...velünk.

          - Nem megy sehova! – lépett el MinAh mögül JunHong, és egyetlen mozdulattal cseréltek helyet.

          - Ezt nem te döntöd el... – pillantott az Angyalra DaeHyun - ...haza kell jönnie! Ott van a helye! Nem mehetünk haza MinAh nélkül...

          - Akkor nem mentek, de MinAh itt marad! – reagált haragosan JunHong.

          - Miért kell hazamennem, DaeHyun? – megremegett MinAh hangja – Üldözötté váltam, amikor ellöktetek magatoktól...

          - Én nem löktelek el magamtól... – mentegetőzött.

          - De nem is álltál mellém! – válaszolt könnyes hangon.

          - MinAh-nak ez az otthona! – szakítottam félbe a civakodó feleket – Ti mehettek, de ő itt marad! – néztem végig a két idegenen.

          Először azt hittem, hogy tényleg veszélytelenek ránk. De amikor meghallottam, hogy MinAh-ért jöttek, és magukkal akarják vinni, nem hagyhattam annyiban a dolgot. Senki nem viheti el innen a húgomat. Főleg nem akarata ellenére! Már pedig MinAh-nak nagyon nem akaródzott távozni.
          Nem tudom, hogy mi történhetett, ami miatt MinAh-nak el kellett hagynia az otthonát, és üldözötté kellett válnia, de igazából nem is érdekelt a múltja. Új fejezetet nyitottunk az életében, amikor hozzánk került. Új és boldog fejezetet, lezárva a múltat. Szerelemre és családra lelt, ezt pedig senki nem vehette el tőle. Azzal előbb velem kellett megküzdenie, aztán pedig a Védelmezőjével... egyikünk sem könnyű ellenfél.