57. fejezet

          DaeHyun hirtelen felugrott a kanapéról, maga után rántva YoungJae-t is. Végignézett mindannyiunkon, felsóhajtott, majd finom mosolyra húzta a száját.

          - MinAh-nak velünk kell jönnie... – szólalt meg alig hallhatóan - ...részt kell vennie a szertartáson.

          - Miféle szertartáson? – kerekedtek MinAh szemei.

          - Ami miatt most itt vagyunk... – felelt még mindig mosolyogva.

          - Semmit nem értek, DaeHyun – kulcsolta össze a karjait a mellkasa előtt.

          - Az esküvőmön szeretném, ha a húgom állna mögöttem... – válaszolt DaeHyun, egészen belepirult a vallomásába.

          - Esküvő?! – tágult ki ismét MinAh pupillája.

          - Az... – bólintott YoungJae.

          - Csak ezért kell hazamennie? – szólalt meg JunHong.

          - Van még valami... – felelt DaeHyun, észrevétlenül SeungHyunra nézett.

          - Boszorkánytanács... – reagált SeungHyun, amikor a tekintetük találkozott.

          - Micsoda? – kérdeztük beavatatlanok.

          - MinAh... – pillantott SeungHyun rá - ...részt vettél már Boszorkánytanácson?

          - Nem igazán emlékszem rá... – válaszolt.

          - Akkor ez lesz az első... – mosolygott SeungHyun.

          - De én nem akarok hazamenni... – motyogta lehajtott fejjel.

          Mindannyian MinAh-ra néztünk. JunHong szembe fordította magával, karjait a derekára vezette, és szorosan magához ölelte. MinAh belekapaszkodott az Angyalába, fejét a mellkasába temette... egy Lénnyé váltak szinte. Összefonódott a két test. DaeHyun lassan felém araszolt.

          - Ők most akkor...? – suttogta fülemhez hajolva.

          - Igen... – bólintottam - ...ők egyek! JunHong MinAh Védelmezője és a Társa, de leginkább a Társa.

          - Úgy érted, hogy nagyon jó barátok? – értetlenkedett DaeHyun.

          - Nem... – ráztam meg a fejem - ...a Társa, a Szerelme, a Lelke másik fele. Hogy’ fogalmazzak még, hogy értsd? – mosolyodtam el. – JunHong MinAh számára olyan, mint neked YoungJae – pillantottam a nevezett félre.

          - Oh... – döbbent meg egy pillanatra, amikor végre megértette. - Akkor viszont JunHongnak is jönnie kell.

          - Tessék? – most én kezdtem értetlenkedni.

          - Ha nem Boszorkánycsaládból választ magának társat, akkor azt engedélyeztetni kell... – adott egyértelmű választ DaeHyun.

          - Engedélyeztetni? – rebegtette meg pilláit MinYoung is.

          - Így van! – biccentett YoungJae.

          - ...és mi van, ha... – sóhajtott fel JiWon - ...ha nem? – hirtelen elhallgatott.

          - Ha nem fogadják el? – kérdezte YoungJae.

          - Ühüm... – bólogatott a legfiatalabb húgom.

          - Akkor ki kell harcolni... – mosolygott DaeHyun.

          Összeráncoltuk a szemöldökünket. Nem értettük ezt a megjegyzését. Hisz’ mi kifogás lehet abban, hogy egy Boszorkánymesternek egy Angyal a párja? Vagy ez olyan nagy problémának számít? Mint ahogy egy Angyal és egy Vámpírlovag szerelme is az volt a Béke Őrzőinek szemében?

          MinAh egyre jobban bújt JunHong mellkasába, képtelen volt elszakadni tőle, olykor összerezzent egy-egy mondatot meghallva, még jobban belebújt olyankor az Angyala mellkasába. Minden olyan bonyolultnak tűnt abban a pillanatban...

          - MinAh-val megyek! – emelte fel JunHong a fejét, és DaeHyunra nézett.

          - Biztos? – hitetlenkedett picit.

          - MinAh mellett a helyem, mert MinAh mellett akarok lenni – válaszolt.

          - Értem... - apró mosoly jelent meg DaeHyun arcán - ...akkor ideje lesz indulnunk!

          - Máris? – emelkedett el MinAh JunHong mellkasától.

          - Mielőbb indulunk, annál előbb érünk oda... – válaszolt DaeHyun - ...túlesünk mindenen, és ha szeretnél, akkor vissza is jöhetsz.

          - Biztos, hogy visszajövök! – vágta rá haragosan MinAh.

          - Jól van, MinAh... – csillapította le őt DaeHyun - ...nyugodj meg!

          - Ha vége van ennek az egésznek, akkor megnyugszom... – válaszolt morcosan.

          - Előbb a kapcsolatodat kell jóváhagyniuk... – pillantott DaeHyun JunHongra.

          - Ezúttal mellém állsz, DaeHyun? – nézett mélyen a bátyja szemeibe – Kiállsz értem, hogy ha kell? – remegett meg egy kicsit MinAh hangja.

          - Igen! – bólintott – Melletted állok, kiállok érted, hogy ha kell! – hajolt meg mélyen MinAh előtt – Bocsánat, hogy korábban nem tettem meg! – mondta még mindig meghajolva.

          - Köszönöm – motyogta az orra alatt a húgom.

          - Mennyi ideig lesz távol MinAh? – fordultam DaeHyunhoz.

          - Attól függ, hogy milyen hamar döntenek a kapcsolatáról... – válaszolt alig hallhatóan.

          - Azaz? – döntöttem oldalra a fejem.

          - Lehet egy óra, egy hét, egy év...

          - EGY ÉV?! – kérdeztük egyszerre.

          - Ez ugye most csak vicc? – forgatta meg a szemeit MinYoung – Mondd, hogy csak vicceltél az egy év kijelentésével! – kulcsolta össze a karjait a mellkasa előtt.

          - Maximum egy napot lehet távol tőlünk! – fordultam szembe velük – Egy nap, nem több! Nincs mit elbírálni a kapcsolatukon! Szeretik egymást, ez mindenki számára nyilvánvaló! – háborodtam fel – A szerelmen nincs mit engedélyeztetni! Talán nektek szükséges volt az elbírálás, de MinAh esetében felesleges! Egyébként is... – felsóhajtottam - ...ha jól vettem ki MinAh szavaiból, akkor elüldöztétek őt az otthonából...

          - Majd meglátjuk... – sóhajtott DaeHyun.

          - Nem! – morogtam – Egy nap! Különben utána megyünk, de abban nem lesz köszönet! – fenyegettem meg.

          - Unnie... – motyogott halkan MinAh - ...kérlek! DaeHyun a bátyám... nem bántana engem.

          - MinAh... – néztem a húgomra.

          MinAh tekintete homályos és kétségbeesett volt. Szinte már remegett JunHong karjaiban. A Vörös Angyal újra magához húzta, szorosan átölelte, lassan az udvarra araszoltak. Egyetlen szó nélkül néztük, ahogy kilépnek a házból. JunHong egy picit eltolta magától MinAh-t, megpuszilta a homlokát, még egy lépést hátrált, majd a következő pillanatban kitárta éjfekete szárnyait. Ránk nézett, visszalépett MinAh-hoz, a karjaiba vette, és felszállt vele. DaeHyun és YoungJae ledermedve nézte, ahogy felemelkednek, és eltűnnek.

          Mindannyian az udvarra szaladtunk, és az eget kezdtük kémlelni, JunHong és MinAh után kutatva. Sehol sem láttuk őket. Lehet, hogy egész a felhőkig repült JunHong a húgommal...? Pár percig még fürkésztem az eget, hátha meglátok egy fekete szárnyú ragadozó madarat, de nem bukkant fel. Hosszú percek teltek el, de egyetlen másodpercre sem tűnt fel JunHong...

          - Hova repültek? – kérdezte DaeHyun.

          - Nem tudom... – válaszoltam - ...de biztos visszajönnek.

          - Remélem, mert lassan indulnunk kell... – sóhajtott egyet.

          - DaeHyun? – néztem rá.

          - Igen?

          - Tényleg olyan sokáig fog tartani az elbírálás?

          - Nem hinném... – felelt mosolyogva - ...talán egy-két napot vesz igénybe összesen.

          - A szertartással együtt? – kérdeztem.

          - Igen! – bólintott.

          - Értem... – sóhajtottam - ...bocsánat, ha picit durva voltam... – kértem bocsánatot.

          - Nem történt semmi... – mosolygott - ...érthető reakció.

          - Köszönöm – hajoltam meg picit.

          Közel fél óra eltelhetett a várakozással, sorjában vonultunk vissza a nappaliba. Először JiWon és SeungHyun, aztán MinYoung és TaeMin ment vissza, őket DaeHyun és YoungJae követte, végül JongHyunnal mi is visszahúzódtunk a négy fal közé. Lekuporodtunk a kanapéra és környékére, DaeHyun és YoungJae inkább a nappali falának támaszkodva várta, hogy visszaérjenek.

          Az ég alja rózsaszínben kezdett pompázni, amikor hatalmas szárnycsapásokat hallottunk meg odakintről, majd egy lélegzetvétellel később a talajra érkezés óvatos hangját. Egyszerre néztünk az udvar felé. JunHong lassan visszahúzta a szárnyait, MinAh ragyogott a boldogságtól. Szorosan átölelték egymást, majd egy szenvedélyes csókban forrtak össze. Az apróbb tárgyak felemelkedtek a polcokról, lebegni kezdtek körülöttünk. JunHong még közelebb húzta magához MinAh-t, a lábai a levegőbe emelkedtek. Még több dísz kezdett lebegni a fejünk körül, de most már kicsit nagyobbak is szárnyra kaptak.
          Mozdulatlanul és szótlanul néztük őket. JunHong finoman elszakította ajkait MinAh ajkaitól, még egy apró puszit nyomott a szájára, egymásra mosolyogtak, majd bejöttek a házba. A szemük ragyogott, a mosolyuk varázslatos volt. A tárgyak visszalebegtek a helyükre, mindegyik a pontos helyére. Picit megköszörültem a torkomat, majd megtörtem az idilli csendet.

          - Merre jártál, MinAh? – kérdeztem a húgomat.

          - A felhők felett... – válaszolta elaléltan.

          - Értem... – mosolyogtam a húgomra.

          - Induljunk, MinAh! – szólalt meg DaeHyun.

          - Igen! – beleegyezően bólintott egyet MinAh.

          DaeHyun és YoungJae elköszönt tőlünk, még egyszer elnézést kértek a kellemetlenségekért. MinAh is elbúcsúzott tőlünk és a Védelmezőinktől, majd JunHong is a búcsúzás útjára lépett. Reménykedtem, hogy MinAh tényleg mellettünk lesz alig két nap múlva, és minden jól alakul majd a Boszorkánytanácson is, és persze nem utolsó sorban a kapcsolatukat is engedélyezik. Bár azt hiszem, hogy mindannyiunkat ugyanezek a kérdések foglalkoztattak. De a leginkább MinAh-t és JunHongot akartuk mielőbb viszont látni. Velük együtt teljes a mi kis családunk. Ha egyikük is hiányzik, akkor porszem kerül a gépezetbe, és felborul az egyensúly.