58. fejezet

          MinAh és JunHong távozása után a kanapéra kuporodtunk mindannyian. JongHyunnal legbelülre fészkeltük magunkat, az ölébe ültem, szorosan hozzá bújva. MinYoung és TaeMin mellénk ült, a húgom is a Vámpírlovagja ölében helyezkedett el. A kanapé másik végében JiWon és SeungHyun kuporodott le, szorosan egymáshoz bújtak. Mindannyian a Védelmezőink karjaiba rejtőztünk. Egyetlen szó sem hagyta el a szánkat, magunkban számoltuk a másodperceket, reménykedve, hogy mielőbb viszont látjuk MinAh-t és JunHongot... olyan hamar, amennyire csak lehet. A síri csendet MinYoung törte meg.

          - Unnie...? – sóhajtotta.

          - Igen? – pillantottam rá.

          - Emlékszel, amikor MinAh-ra találtál? – a tekintetünk találkozott.

          - Sose fogom elfelejteni... – mosolyogtam - ...ahogy azt sem, hogy találkoztam veled és JiWonnal.

          - Hogy' találkoztatok? – mosolyogta kérdését TaeMin.

          - Hosszú történet... – válaszolt MinYoung széles mosollyal az arcán.

          - Ráérünk... – reagált JongHyun, miközben szorosabban magához ölelt.

          - Hát... – felsóhajtottam - ...időnk az van bőven, az biztos...

          Picit fészkelődtem még JongHyun ölében, MinYoung is összébb húzta magát TaeMin ölében, JiWon a fejét SeungHyun vállára hajtotta, és kíváncsi szemekkel nézett rám, várta, hogy belekezdjek a hosszú mesémbe. Nagyot sóhajtottam, picit megköszörültem a torkomat, és emlékezni kezdtem. Felidéztem az első találkozásomat MinYounggal, aztán elérkeztem MinAh történetéhez.
          A Védelmezők csillogó szemekkel hallgatták a mesémet, MinYoung olykor elmosolyodott, JiWon felsóhajtott. Az éjszaka közepén értem el a mesém végéhez, és elrebegtem JiWonnal való találkozásunkat. SeungHyun még közelebb húzta magához a legfiatalabb húgomat, megpuszilta a homlokát, JiWon elmosolyodott. A szemhéjaim kezdtek elnehezedni, de MinYoung megelőzött.
          A mesém befejeztével, ahogy az egy jó kislánytól várható és illik is, már halkan szuszogott TaeMin karjaiban. JiWon is lassanként álomba szenderült, az álommanók engem sem kíméltek tovább. JongHyun derekam köré fonta a karjait, én mellkasába bújtattam az arcomat, egy pillanatra megremegtem. Apró puszit nyomott a fejemre, és rögtön elaludtam.

* * *

          Minden hófehér. A falak, a fények, a ruhák. Minden olyan nyugodt és meghitt. Halvány mosolyok, kissé könnyes tekintetek. Boldogság... Mozdulni szeretnék, de nem tudok... kinyújtom a karomat, de a mosolyok távolodni kezdenek, a könnyes tekintetek eltűnnek előlem. Vörös. Lassan csordogál. Egy hang. Egy érzés. Remegés. Könnyek. Féltő ölelés. Remegő ajkak. Szomorú tekintet. Búcsú. Elválás...

          Egy hűvös cirógatás zökkentett ki a kettős érzelmi hangulatú álmomból. Összerezzentem. JongHyun szorított egyet a testemen, halkan felsóhajtott. Megemeltem elzsibbadt nyakamat, a vörös szempár csillogása köszöntött. Zavarodottan járattam a tekintetem a ragyogó szempárban. Felrémlett a korábbi álmom, újra összerezzentem. Két karomat a Vámpírlovag nyakára csúsztattam, és belebújtam porcelános bőrébe.
          Hosszan belélegeztem a mámorító illatát, a nyugalom szigetére csöppentem abban a másodpercben. Már nem is emlékeztem az iménti zavaros álomra, ami egyszerre volt boldog és reményteljes, és egyszerre volt fájdalmas és szomorú. A Vámpírlovag végigsimított a hátamon, a hűvös érintésekre remegéssel válaszoltam. Lazítottam a szorításomon, kibújtam JongHyun nyakából, újra a vörös szempárba néztem...

          - Itt vagyok... – suttogta.

          - Köszönöm... – motyogtam.

          - Rossz álom? – vált azonnal témát.

          - Inkább furcsa... – válaszoltam összeráncolt homlokkal.

          - Elmeséled? – kérdezte.

          - Nem – megráztam a fejemet -, nem akarok visszaemlékezni egy picit sem, örülök, hogy végre ébren vagyok.

          - Jól van... – mosolygott rám, majd megpuszilta a homlokomat.

          MinYoung felsóhajtott mellettünk, TaeMin karjai szorosabban fonódtak a húgom derekára. A vörös tekintet MinYoung arcát fürkészte, minden egyes vonást alaposan megfigyelt, egyetlen gödröcskéről sem feledkezett meg. TaeMin felénk nézett, elmosolyodott, majd megint a húgom bájos arcjátékába merült. JiWon SeungHyun combjain aludt, a Boszorkánymester óvatosan simogatta a hátát, olykor a tincsein simított végig ujjaival. Megnyugodtam. Nem csak azért, mert JongHyun mellettem volt, hanem azért is, mert két húgom tökéletes biztonságban volt... még az álmaikban is.

          Vigyázva kimásztam a Vámpírlovagom öléből, nem akartam egyik húgomat sem felébreszteni. Nagy nehézkesen ugyan, de sikerült aránylag észrevétlennek maradnom, és lemásznom a kanapéról. JongHyun utánam lopakodott a konyhába... pontosabban egyetlen pillanat alatt termett közvetlenül előttem. Gyermeki mosolyra húzta ajkait, én megráztam a fejemet.

          - Jó... reg...gelt... – nyöszörögte MinYoung, amikor kinyújtózott, egyelőre még csukott szemekkel.

          - Neked is... – fordultam felé.

          - Én... méé~g... alszom... – motyogott JiWon a Boszorkánymester ölében.

          - Nem baj... – feleltem.

          A két húgom még néhány percig belebújt a Védelmezőik mellkasába, picit szuszogtak még, próbáltak mielőbb felébredni, és maguk mögött hagyni az édes álmok mezejét. Mosolyogva néztem, ahogy lassanként magukhoz térnek a lányok. Elsőként MinYoung hagyta magára a Védelmezőjét, és emelkedett el az óvó karok öléséből. Nagyot nyújtózott, TaeMin is követte őt a mozdulatokban. JiWon már majdnem visszaaludt, amikor SeungHyun megzavarta a szendergésében karjai kinyújtóztatásával.
          Fáradt szemekkel emelte fel a fejét a legfiatalabb húgom, fáradt mosolyra húzta ajkait. Megölelte a Boszorkánymestert, és mint aki újult erőre kapott az öleléstől, egyetlen mozdulattal ugrott fel SeungHyun öléből. Nyújtózott egy picit, majd magához ölelte MinYoungot és TaeMint, utána hozzám szökdécselt, engem is hatalmas öleléssel üdvözölt, végül JongHyunt is átkarolta. Mindannyiunkat feltöltött energiával JiWon ölelése, és már nem is éreztük magunkat olyan nagyon fáradtnak.

          A reggeli boldogságot halk kopogtatás zavarta meg. Egy pillanatra megörültem, hogy MinAh és JunHong tért vissza, de aztán felmerült bennem a kérdés, hogy miért kopogtatnának, ha MinAh egyszer itt lakik. De ha nem MinAh az, akkor ki kér bebocsátást az otthonunkba? Gondoltam, hogy a Vérfarkasok jöttek ismét látogatóba. Felsóhajtottam, és reménykedtem, hogy nem lesz nézeteltérés, ha a Vámpírlovagunk újra találkozik az egyik Vérfarkassal. Az ajtóhoz battyogtam, újra halkan kopogtatott a váratlan vendég. Elfordítottam a kulcsot a zárban, lenyomtam a kilincset, és végre ajtót nyitottam. Megfagytam. Ledermedtem. Képtelen voltam megszólalni... LEHETETLEN! Futott végig ez az egy szó az agyamon... lehetetlen.

          - Szia, Sung-ah... – köszöntött mosolyogva az Ismerős Idegen.

          Nyeltem egyet, mielőtt az utolsó hang elhagyta volna a torkomat.

          - Ji... – minden elmosódott körülöttem.

          

          Valaki elkapott az összerogyásom pillanatában, a térdeim bár koppantak a földön, mégsem estem olyan nagyot, mint amire számítottam. A világ lassan elsötétülni látszott. A derekamat tartó karok rázni kezdtek, a húgaim a nevemen szólongattak.

          Egy meleg tenyér simult a kezemre, finoman megszorította. Ismerős volt. Nagyon ismerős. A meleg tenyér másodszor az arcomra simult, összerezzentem. Hátrébb húztak a meleg kézfejtől, egy hangosabb morgást hallottam meg. A nevemet mantrázták egyfolytában. Megdörzsöltem a szemeimet, a látásom tisztulni kezdett. Bár picit még homályos volt minden, de azért a körülöttem ácsorgók alakját egész jól érzékeltem még.
          A hátam mögött a rabulejtő illat tulajdonosa karolt belém. A Vámpírlovagom. Bal oldalamról MinYoung szólongatott, a tekintete könnyes és ijedt volt. A jobb oldalamon JiWon rémült pillantásával találtam magam szemben. Előttem... előttem a meleg kézfej tulajdonosa guggolt. Szőke tincsek, meleg barna szempár, barátságos mosoly. Pislogni kezdtem, hátha ez is csak egy álom. De az alak nem tűnt el, nem változott. Nem történt semmi.

          - Lehetetlen... – motyogtam félájultan.

          - Sung-ah... – suttogta - ...én vagyok az...

          - Nem lehet... – értetlenkedtem tovább - ...hisz téged... – elhallgattam.

          - Túléltem... – válaszolt.

          Nagyot nyeltem. A hang élethű volt. A tekintete valóságos volt. Az érintése valódi volt. Minden valódi volt, nem lehetett álom, ha mindent érzékeltem. A szemeim könnyel teltek meg, JongHyun segítségével sikerült a lábaimra állnom. Felfogtam, amit látok.

          - Ji...Yong... – könnyes hangon szólaltam meg.

          - Igen, Sung-ah, én vagyok az... – felelt még mindig mosolyogva.

          - JiYong... – ismételtem, mintha még mindig nem hinnék a saját szememnek.

          Elléptem JongHyun mellől, az egy lépés távolságot hamar leküzdöttem. Egyetlen határozott mozdulattal vontam magamhoz JiYongot, és öleltem át úgy, mint amikor utoljára láttam. A sírásom felerősödött, halk zokogásban törtem ki. A testem rázkódni kezdett JiYong karjaiban. Az ölelése épp olyan volt, mint amilyenre emlékeztem. Biztonságos, testvéri szeretettel teli. JiYong is remegni kezdett a karjaimban, ő sem bírt tovább parancsolni az érzéseinek.
          Könnyek között karoltuk át egymást. Az előtérből eltűntek a kíváncsiskodók, hosszú percekig öleltem magamhoz rég nem látott Megmentőmet, majd fokozatosan lazítottunk a szorításunkon, és váltunk el egymástól. A nappaliba sétáltam JiYonggal. Egy picit megrémült a vörös szempároktól, de gyorsan megnyugtattam, hogy ezek a szempárok veszélytelenek ránk nézve. A tekintete megragadt valakin. Mintha villám csapott volna belé. A kezemet a derekára csúsztattam, másik kezemet a húgom felé nyújtottam.

          - JiYong... – szólaltam meg - ...bemutatom a húgodat... – sóhajtottam egyet - ...Kwon JiWon.

          JiYong hirtelen rám nézett, az arca mindent elárult. A szemei könnyesen ragyogtak, a mosolya egy ötéveséhez hasonlított. Finoman biccentett a fejével, és magához húzta a kishúgát.