67. fejezet

          - Várj, JunHong! – kinyújtottam felé a kezem

          - Mi az?

          - Attól, hogy te tudod, hova kell menni, az nem jelenti azt, hogy mi is tudjuk...

          - Egy pillanat...

          JunHong végignézett a Vámpírlovagokon. TaeMin és JongHyun egyszerre bólintott, megértvén a Vörös Angyal mondandóját.

          - Most már tudjátok! Mehetünk? Nincs túl sok időnk... – felsóhajtott – ha nem érünk oda időben, akkor lehet, hogy túl késő lesz.

          - Hogy’ érted, hogy túl késő? – kérdeztem – Egy Vámpírlovag... – hirtelen elhallgattam.

          - Ha már vérrel telítődött, akkor képes... – felsóhajtott JongHyun.

          - Úgy érted, hogy' – megremegett a hangom - ...haldoklik?

          - Igen – motyogta JunHong – Ami a Vérfarkasokat illeti – a kísérőinkre nézett – ha még több méreg jut a szervezetükbe, akkor az ő létezésük is veszélybe kerülhet.

          - Hol vannak? – lépett előrébb Kris – Ki kell őket szabadítanunk!

          - A legjobb lesz, ha az igazi lényetekként jöttök. Úgy kevésbé árthat nektek az a nő.

          - Rendben!

          Kris bólintott, majd a falkatársaira nézett. Elfogadták a parancsot, majd tökéletesen egyszerre lényegült át a nyolc Vérfarkas az udvarunk kellős közepén. A mentőcsapat egyetlen emberi lénye – JiYong – hirtelen összerezzent ennyi Farkas láttán. JiWon közelebb húzta magához, és mélyen a szemébe nézett. JiYong abban a pillanatban megnyugodott, ahogy elmélyült a tekintetük. Egymásra mosolyogtak. JunHong tudatta a Farkasokkal is, hogy merre vannak a társaik, akik azonnal útnak eredtek.
          MinYoung kitárta hófehér szárnyait, és megfogta JiWon kezét. TaeMin JiYongnak nyújtotta a békejobbot, mire emberbarátunk, a korábbi érzéseket figyelembe véve, vonakodva ugyan, de kezet fogott vele. JongHyun átkarolta a derekamat, én szorosan belekapaszkodtam a vállába. JiWon még közelebb lépett MinYounghoz, szinte a nyakába kapaszkodott, JunHong magához húzta MinAh-t, és erősen magához ölelte.

          Elsőként JunHong emelkedett fel a talajtól, és azonnal követte őt MinYoung is. Kettő pillanatig néztük, ahogy eltűnnek a délelőtti égbolton, végül mi is „útnak” indultunk. Egy hűvös légáramlat, pillanatnyi szédülés, és már nem otthon voltunk. A város külvárosa lehetett, számomra végképp ismeretlen helyen tartózkodtunk. A Farkasok mélyen beleszagoltak a levegőbe. Megérezték KiBum bűzét, ahogy ők hívták, és megérezték a testvéreik szagát is.

          Kívülről egyszerű háznak tűnt, ami előtt ácsorogtunk, de mégsem volt az a szokványosnak mondható. Rideg volt, kínnal és magánnyal voltak megtöltve a falak... és sikolyokkal. Rengeteg sikollyal. JunHong és MinYoung visszahúzta a szárnyait, a Farkasok pedig felvették a vadász-pozíciójukat.

          - Mielőtt a vesztünkbe rohanunk – szólalt meg MinAh suttogva – nem kéne inkább egy tervet készíteni?

          - Tervet? – kérdezte TaeMin.

          - Azt! Ha esztelenül rontunk a házba, akkor valószínűleg egyikünk sem ússza meg ép bőrrel. De ha készítünk egy haditervet, akkor van esélyünk megmenteni a Vámpírlovagot és a Vérfarkasokat is.

          Összenéztünk. MinAh-nak tökéletes volt az észrevétele. Ha ész nélkül neki rongyolunk a háznak, akkor mindannyian megsérülhetünk, ha viszont kigondoljuk a mentőakciót, akkor a legjobb esélyeink vannak.

          - Kinek milyen ötlete van? – néztem végig a csapaton várakozóan.

          - JiYong itt marad kint két Farkassal! – szólalt meg elsőként JiWon.

          - NEM! Nem hagyom, hogy egyedül bemenj!

          - De igen! Itt kell maradnod kint! Megsérülhetsz!

          - Nem... tudok vigyázni magamra.

          - JiYong-shi... – felsóhajtottam – alig kaptunk vissza, nem akarunk máris elveszíteni.

          - Nem fogtok! – lépett fel picit erélyesebben.

          - JiYong – JiWon megfogta a Védelmezőjének mindkét kezét - Akik ellen most harcolni akarunk, nem emberi lények. Vérfarkasok, akik végezni akarnak velünk. Akiket egy ördögi nőszemély irányít – JiWon szemei könnybe lábadtak – Nem akarom, hogy bajod essen...

          - Nem fog, JiWonnie-m – összekulcsolta az ujjaikat, és közelebb húzta magához – Valamit nem tudtok még...

          - Mit??? – néztem rá értetlenül.

          - Amikor ott maradtam azzal a négy döggel, bocsánat! – a Farkasokra nézett – Akkor a Béke Őrzői mentettek meg.

          - Igen, ezt tudjuk, de~

          - Várj egy picit, Sung-ah, hadd mondjam végig. Szóval, amikor megmenekültem, és elvittek magukkal, akkor más is történt.

          - Micsoda?? – most már egyszerre kérdeztük.

          - Nem csak ápolásban részesítettek a Sárkányok, hanem meg is ajándékoztak... – elmosolyodott.

          - Mivel? – kikerekedtek JiWon szemei.

          - Ezzel...

          JiYong elengedte JiWon kezeit, hátrébb lépett. Az ég felé fordította a tenyereit, majd lehunyta a szemeit. A következő pillanatban megremegett alattunk a föld. Összenéztünk. A földrengés nem erősödött, de nem is szűnt meg. Egyforma volt. Érezhető volt minden rezdülés a lábunk alatt, a zsigereimben éreztem JiYong erejét. De közben körülöttünk minden más mozdulatlan maradt. A ház nem remegett meg, a távolban álló fák sem reagáltak. Csak mi éreztük az erejét... de azt nagyon. Néhány pillanattal később JiYong kinyitotta a szemeit, majd leengedte mindkét kezét. A földmozgás véget ért.

          - Ji...Ji... – motyogta JiWon – Ji...JiYong...

          - Nincs semmi baj, JiWonnie-m – válaszolt mosolyogva.

          - Nem értem.

          - A Béke Őrzői megjutalmaztak.

          - Jó – felsóhajtott a legkisebb húgom – ezt értem, de miért tették? Hiszen már azzal megjutalmaztak, hogy megmentettek, vagyis nem úgy értem, hogy nem jó, csak érted – JiWon teljesen összezavarodott.

          - Azért tették – újra megszorította a kezeit – mert... – hirtelen elhallgatott, mélyen JiWon szemeibe nézett – Miattad, JiWonnie... főleg miattad.

          JiWon szája tátva maradt. JiYong elengedte a kézfejeit, helyette a derekára és a tarkójára csúsztatta a tenyereit. Közelebb húzta magához a húgomat, és gyengéden megcsókolta JiWont. JiWon szorosan hozzásimult JiYong testéhez, nyakára fonta a karjait, és minden szeretetével viszonozta JiYong csókját. Lassan elfordultunk, nem volt illő tovább bámulni őket, bár az idő is sürgetett minket. De valahogy mindannyiunkban végigfutott ugyanaz a gondolat.
          Taemin megfogta MinYoung állát, finoman megemelte a fejét, és érzéki csókot váltott az Angyalával a Vámpírlovag. JunHong is közelebb húzta magához a Boszorkányát, két keze közé fogta az arcát, és egy egészen gyengéd, mégis szenvedélyes csókot adott neki. JongHyun az arcomra simította a tenyerét, finoman megcirógatta a bőrömet, én is rásimítottam a kezemet a porcelán bőrére, és tökéletesen egy időben hajoltunk közelebb egymáshoz.

          Mindannyian úgy forrtunk össze a Védelmezőinkkel, mintha az lenne az utolsó csókunk az életben. Egyszerre merítettünk belőle erőt, és egyszerre hatott búcsú csókként. A Vérfarkasok felmordultak...elérkezett az idő. Elszakadtunk a Védelmezőinktől, és ismét belevetettük magunkat az ötletelésbe, hogy miként szabadíthatnánk meg azokat, akikért jöttünk. Egészen apró körbe álltunk, leguggoltunk.
          Fölénk magasodott a nyolc Vérfarkas, szinte már a nyakunkba lihegtek, de így ők is hallhatták a pontos tervet. Bár a két Vámpírlovag... hát... kissé nehezen viselte a bőrükre lihegő kutyákat. Ráadásul az is frusztrálta őket, hogy míg MinYoung fölé JongIn magasodott, addig felettem Tao szuszogott. JiWon nagyokat mosolygott, amikor LuHan picit nagyobbat fújtatott a nyakába, JiYong igyekezett ezt nem rossz néven venni. MinAh ügyet sem vetett a nyakába lihegő Vérfarkasról, helyette inkább JunHongot figyelte, aki felett JoonMyun szuszogott.

          - Most akkor ki is liheg a nyakamba? – kérdezte halkan JiYong.

          - ChanYeol – válaszolt JunHong.

          - Akkor most már tisztázhatnánk pontosabban is? – mordult fel picit JongHyun.

          - Mennyi bajotok van – reagált elégedetlenül JunHong – Akkor, egyszer mondom el, többször nem áll szándékomban belemászni a Farkasok fejébe – felsóhajtott – Csak a párokat mondom, a többit értelmezzétek ti magatok. JiYong ChanYeol, JiWon LuHan, MinAh BaekHyun, MinYoung JongIn, TaeMin Kris, SungYeon Tao, JongHyun SeHun, felettem pedig JoonMyun. Térjünk a lényegre!

          - Igen! – válaszoltuk egyszerre.

          - Szóval, akkor most mi legyen? – kérdeztem.

          - Ki kéne találnunk, hogyan kezdjünk neki...

          - Valakiknek kint kell maradni itt a bejárat előtt, egy párosnak pedig~

          - Ácsi! Először tisztázzuk a párokat! – lépett fel erélyesebben MinAh.

          - A párok... – felsóhajtottam – mint ahogy vagyunk, plusz két Vérfarkas erősítésnek.

          - Kettő?

          - Igen, kettő. Jobb a biztonság.

          - Oké, akkor hogy’ legyen?

          - Szóval. Egy páros két Vérfarkassal itt marad a bejárat előtt.

          - Kikre gondoltál?

          - JiWon és JiYong – néztem rájuk.

          - A Farkasok? – kérdezte JiWon.

          - Gondolom, LuHan szívesen vállalja a testőrséget – a Vérfarkasra néztem, mire egy beleegyező bólintást kaptam a részéről – mellette pedig akkor gondolom, hogy ChanYeol lesz.

          - Rendben – bólintott egyszerre JiWon és a Védelmezője.

          - Ami azt illeti – felsóhajtottam – akik bemennek~

          - Az én leszek! – válaszolt JongHyun – Nekem kell bemennem az Öcsémért.

          - Egy pillanat... – a Vámpírlovagra pillantottam.

          JongHyun vörös írisze haragosan csillogott, de mégis ott tükröződött benne az Öccse iránti aggodalma. Eszem ágában sem volt egyedül beengedni őt oda. De ketten a két Vérfarkassal keveseknek bizonyosultunk volna. Kellett még egy páros.

          - TaeMin? – a másik Vámpírlovagra néztem.

          - Bemegyek Hyunggal... – válaszolt gondolkodás nélkül.

          - Akkor én is megyek! – vágta rá azonnal MinYoung.

          - Minnie... – sóhajtottam, de tudtam, hogy miért teszi - ...akkor mi négyen megyünk be négy Vérfarkassal.

          - Sung-ah – JongHyun megszorította a kezemet – Nem akarom, hogy bajod essen! Nem tudok..

          - Nyugi, tudok vigyázni magamra, mondtam már – elmosolyodtam – Neked csak az a dolgod, hogy megments – megszorítottam a kezét – Tehát! MinYoung, TaeMin, JongHyun és én megyünk be a házba, négy önként jelentkező Vérfarkassal.

          Tökéletes összhangban mordult fel az a négy Vérfarkas, aki felettünk várakozott.

          - Akkor ez megvan!

          - A hátsó kijáratnál leszünk mi – szólalt meg MinAh – oda is kell valaki.

          - Nektek az sétagalopp lesz! – mosolygott MinYoung – JunHongon keresztül senki nem juthat a közeledbe.

          - Ha ezt bárki megteszi, majd kap egy sziklát az arcába!

          - Akkor tisztázzuk még egyszer a szerepeket – végignéztem a mentőcsapaton – A bejáratnál marad JiWon és JiYong ChanYeollal és LuHannal – bólintottak – A hátsó kijáratnál őrködik MinAh és JunHong JoonMyunnal és BaekHyunnal – ők is biccentettek – A házba pedig mi megyünk be...

          - Vigyázzatok magatokra, Unnie... – némi aggodalmat véltem felfedezni MinAh hangjában.

          - Vigyázunk! – bólintottam mosolyogva.

          - Egészben gyertek ki, különben a Vámpírlovagokat megreptetem! – fenyegetőzött JiWon, de a halvány mosoly az arcán mégis enyhített szavain.

          Megöleltük és megpusziltuk egymást. Nem búcsúzkodni akartunk, de mégis... szerettem volna elköszönni a húgaimtól, mielőtt késő lenne. Felemelkedtünk, MinAh és JunHong a két Farkassal azonnal a hátsó bejárathoz ment, JiWon és JiYong megfogta egymás kezét, és felkészült a végeláthatatlan összecsapásra. MinYoung és TaeMin tenyere is összesimult, ahogy a miénk is JongHyunnal. Felsóhajtottunk, majd a lehető legóvatosabban elindultunk a ház felé. A Vérfarkasok miatt nem akartunk teleportálni, ráadásul azt sem tudtuk, hogy mi vár ránk odabent.
          Az ajtó recsegve nyílt ki, mintha csak egy ZS-kategóriás horrorfilmben lennénk. A bejárat mellett rögtön volt egy ajtó, JongHyun beleszippantott a levegőbe, és az ajtó felé lépett. MinYoung és TaeMin két Farkassal a nyomukban előre ment tovább. JongHyun kinyitotta az ajtót, egy lépcső vezetett lefelé. Az alagsor. Fájdalmas nyöszörgés hangjai visszhangzottak vissza a szürke téglákról, egy-egy fáklya mutatta az irányt. Nem volt több időnk, Kibum-nak már nem volt több ereje. Vigyázva lerohantunk a lépcsőn, a két Farkas minket is követett.
          Egy hosszú folyosóra értünk, ahogy leléptünk az utolsó lépcsőfokról. Egy kínkeserves ordítás süvített végig a falak között, a folyosó végéről jött a hang. A Vérfarkasok felmordultak. Egyikük megállt a lépcsőn, a másik követett minket a hang irányába. Sötét volt, de nem sokáig. A tenyereimben két apró tűzlabda jelent meg, az szolgált kezdetben világításként. A folyosó végén ismét egy ajtóba ütköztünk, újra meghallottuk a nyöszörgést.
          JongHyun egyetlen mozdulattal letépte a lakatot, és felszakította az ajtót. Mielőtt még berontott volna az Öccséhez, megragadtam a karját. Rám nézett, majd bólintott. Együtt mentünk be a kínzókamrába. Csak egyetlen gyertya pislogott a szemközti sarokban, bilincs és láncok csörrenése vágott végig a téglafalon, miközben keserves sóhajok szakadtak fel a fogvatartottból. A tűzlabda nagyobb lett a tenyeremben, bevilágította az egész szobát. A szoba hátsó falán csörrentek meg a béklyók.
          Kibum karjai kifeszítve függtek felfelé, térdeire rogyva várta a végső megkönnyebbülést. Várta, hogy megérintse őt a Halál, és kegyesen véget vessen a szenvedéseinek. JongHyun egy pillanatra megtorpant, amikor meglátta az Öccsét, a kezeit ökölbe szorította. Jeges fuvallat áramlott végig a falak között, a bilincsek és a láncok megfagytak, majd eltörtek. KiBum teste elernyedt, a földre esett. JongHyun még időben elkapta őt, két karja közé szorította Öccse alig élő testét. A vörös tekintet megkopottan fénylett a sötétben. Talán még nem érkeztünk túl későn... talán...