68. fejezet

          - KiBummie... – szólítgatta könnyes hangon – KiBummie... KiBummie ébredj! Kib...KiBum!

          JongHyun megszorította KiBum elernyedt testét, próbált életet rázni belé, de nem reagált. Kibum eszméletlenül feküdt JongHyun karjai között. Újra és újra megrázta az élettelen testet, egyfolytában a nevét mantrázta a fülébe.

          - KiBum, kérlek! – újra megrázta – KiBummie...

          Közelebb léptem JongHyunhoz, leguggoltam mellé, egyik kezemet a vállára tettem, és finoman megszorítottam.

          - KiBum... kelj fel... kérlek... ébredj fel... kérlek...

          - KiBum... – rásimítottam a tenyeremet az arcára - ...KiBum, itt vagyunk! Minden rendben van! Ne add fel, kérlek! – suttogtam a füléhez hajolva – Itt a bátyád... itt van JongHyun...

          - Mmhmmhh..

          - KiBum! KiBum, térj magadhoz! KIBUU~~M!!!

          - Nyugodj meg... – JongHyunra néztem - ...csak nyugodtan. Reagált... nem késtünk el!

          - Sung-ah... – megremegett a hangja - ...biztos vagy benne?

          - KiBum.. – lassan végigsimítottam az arcán – KiBum, itt van a bátyád. Biztonságban vagy!

          - Mmhmm... – a szemhéjai egy pillanatra megmozdultak – Hyu... Hyung... – nyöszörögte alig hallhatóan.

          - KiBum... – JongHyun könnyek között tört ki.

          - Menjünk... – felálltam JongHyun mellől - ...nálunk rendbe jön!

          - Sung-ah... – JongHyun újra rám nézett - ..köszönöm, Sung-ah!

          - Menjünk, JongHyun! KiBumnak ápolásra van szüksége.

          Lassan felálltam JongHyun mellől, ő is felállt, a karjaiba vette KiBumot. A bejáratnál őrt állt a minket kísérő két Vérfarkas. Bár nem emberi alakban voltak jelen, mégis látszott a tekintetükben az aggodalom. Aggódtak a falkatársaikért és JongHyun öccséért is. Beleszagoltak a levegőbe, nem éreztek veszélyt...egyelőre. Újra megjelentek a kezeimben a tűzlabdák. Nem akartam kockáztatni; ha megjelenik valamelyik dög vagy épp az az ördögi nőszemély, akkor azonnal cselekednem kell.
          JongHyun jelenleg nem volt olyan állapotban, hogy bárkit is megfagyasszon. Előre mentem, az egyik Vérfarkas – valószínűleg SeHun – lépdelt mögöttem, aztán JongHyun követett minket a karjaiban KiBummal, őket pedig a másik Vérfarkas fedezte.

          Így volt esélyünk megmenekülni. Az egyik dolog, amiért jöttünk, megvolt. Már csak a Vérfarkasok falkatársait kellett megtalálnunk. De ők most nem voltak itt. Ahogy az a némber is házon kívül tartózkodott, pedig szerettem volna megmutatni neki, hogy mennyit fejlődtem azóta, mióta utoljára találkoztunk... de majd lesz rá esélyem!

          Óvatosan felmentünk a lépcsőn, KiBum olykor nyöszörgött egy egészen kicsit, a Vámpírlovagom vörös tekintete homályos volt. Mégis boldogan ragyogott. Aggódott, de közben boldog volt. Karjai közt tartotta az öccsét, akit időben sikerült megtalálnunk. Legalábbis ebben bíztunk mindannyian. Talán tényleg nem késtünk el. Talán van még időnk megmenteni az életét. Talán visszakapja JongHyun a rég nem látott öccsét. Bíznunk kellett. Nem volt más mód, csak az, hogy bízzunk.

          - Várjatok! – hátranéztem, felemeltem a jobb kezemet – Előbb én megyek ki, ha minden rendben, akkor jöhettek.

          - Sung-ah...

          - Tudok vigyázni magamra!

          Előrébb léptem egyet, és kinéztem az ajtó mögül. Az előtér üres és kihalt volt. MinYoung és TaeMin nem volt itt, ahogy a velük lévő két farkas sem. SeHun egy pillanatra felmordult mögöttem.

          - Baj van? – néztem a Vérfarkasra, újabb morgást kaptam válaszul. - Van itt valaki? - még egy morgás, de most már a fejével is jelzett. - KI?

          A tűzlabdák megnagyobbodtak a tenyereimben. Újra kinéztem az ajtó mögül, még mindig nem láttam senkit sem. De SeHun morgása nem szűnt meg. Mögém lépett, feje az én fejem fölé emelkedett. Nem voltak kis termetű kutyulik, nem tudtam volna egyiket sem az ölembe kapni, és megdögönyözni, de így... Így, hogy szabályosan fölém magasodott, egy pillanatra megijedtem. Felemeltem a fejemet, az állával találtam szemben magam, a fejem egy magasságba került a nyakával.

          - Jó nagy vagy – szólaltam meg mosolyogva.

          SeHun lenézett rám, majd ismét az ajtón nézett ki. Megint beleszagolt a levegőbe. Jobbnak láttam visszalépni, és előre engedni a Vérfarkast. Hátszélből ha kell, akkor támadásba tudok lendülni. SeHun kidugta a fejét az ajtón, majd mellső lábai is megjelentek a folyosón, végül már a fél teste kint volt. Kibum felnyöszörgött.

          - Sung-ah... menjünk! Kérlek!

          - Megyünk! Te menj ki Taoval, megyünk mi is utánatok rögtön!

          - SungYeon! Nem hagylak itt!

          - Az öcséd élete most fontosabb! Menj!

          - Sung-ah...

          JongHyun felsóhajtott, először rám nézett, aztán KiBumra. Magához szorította a testét, közelebb lépett hozzám, homlokát az enyémhez támasztotta. Újra fellélegzett. A tekintetünk találkozott. Féloldalas mosolyra húztam a számat, az én szemeim is egy másodperc alatt megteltek a könnyeimmel. Az egyik kezemből eltüntettem a tűzlabdáimat, és JongHyun arcára tettem a tenyeremet. Lehajolt hozzám, és egy gyengéd csókot adott a számra.

          - Menj, siess! Vidd el innen végre! – szakítottam el ajkainkat.

          SeHun teljes testével kint volt az előtérben, félreállt, JongHyun óvatosan elaraszolt a kijárat felé, én a Vérfarkas mellé léptem. Tao is előjött, követte JongHyunt az ajtóhoz.

          Az emeletről hangok szűrődtek le. A tűzlabdák újra megjelentek a tenyereimben, SeHun ismételten a levegőbe szagolt. Elindult a hátsó szobák felé, én az emeletre mentem. Lassan szedtem a lépcsőfokokat, felkészülve minden váratlanra. A hangok erősebbek lettek, de látni senkit nem láttam. Sorjában benéztem a szobákba, de nem találtam egy árva lelket sem. A leghátsó hálószobaszerű helyiségben találtam meg végre MinYoungot és TaeMint.

          - Jól vagytok? – kérdeztem a szobába lépve.

          - Igen! – válaszolt a Vámpírlovag – Itt nincs senki...

          - Azt én is látom – felsóhajtottam – semmi nyom?

          - Csak néhány fecskendőtű, de más semmi – felelt elkeseredetten MinYoung.

          - Mennünk kell! – szólalt meg TaeMin.

          - TaeMin? – néztem rá értetlenül.

          - JunHong...

          - Indulás! – kifordultam a szobából, de az ajtóban megálltam – Kris és JongIn?

          Az Angyal és a Vámpírlovag egymásra nézett, majd rám.

          - Már lementek...

          - De ugye nem kaptatok hajba??

          - Nem! – megrázta a fejét TaeMin – Békét kötöttünk...

          - Ők lent keresték tovább a társaikat.

          - Oké! – bólintottam – Tűnjünk innen végre!!!

          - SungYeon?!

          - Mi az?

          - Megtaláltátok?

          - Jó kezekben van... – válaszoltam mosolyogva.

          - Tényleg?

          - Igen – bólintottam – Biztonságban van... JongHyunnal.

          TaeMin megkönnyebbülve fellélegzett. Megfogta MinYoung kezét, és lerohantak a lépcsőn, én pedig utánuk futottam. A lépcső alján várt ránk a bent maradt három Vérfarkas. Nem tudtam olvasni a gondolataikban, mégis rossz előérzetem volt. Nem találták meg a négy társukat, hiába kutatták fel az egész házat. Nem voltak itt. Valószínűleg Darával voltak vadászni. Még mindig eltökélt szándéka volt annak a dögnek, hogy az összes természetfeletti lénnyel végez, akit csak talál.

          A Vérfarkasok bólintottak, az ajtóhoz sétáltak, mi szorosan mögöttük mentünk. Vagyis inkább közöttük és mellettük. Elől egy Vérfarkas – ha jól sejtettem a bundájáról, akkor Kris volt - , mögötte kézen fogva MinYoung és TaeMin, őket fedezte SeHun, én közvetlenül mellette lépdeltem, a sort pedig JongIn zárta. A bejárat előtt egy kisebb szélvihar fogadott minket. JiWon felkészült mindenre... de nem csak ő. JiYong is készen állt mindent a porig rombolni, amint kiléptünk az ajtón, máris remegni kezdett alattunk minden... újra a zsigereimben éreztem az erejét. Ahogy meglátott minket JiWon, a tornádó azonnal megszűnt, végre láttunk is valamit.

          - Épségben vagytok? – kiáltotta a legfiatalabb húgom.

          - Mi igen... Ti?

          JiWon bólintott. JiYong is követte a mozdulatban. A hátsó bejárathoz futottam, hogy végre biztonságban tudjam a középső húgomat és az Angyalát is.

          - MINAH! JUNHONG! – kiabáltam feléjük.

          - Itt vagyunk! – jött a válasz a sötét sikátor felől.

          - MinAh? Jól vagytok?

          - Igen, minden rendben, csak behúzódtunk JiWon tornádója elől.

          - Oké.

          - Nálatok?

          - Nálunk is. Megtaláltuk JongHyun öccsét...

          - A Vérfarkasok? – kérdezte JunHong.

          - Ők nem voltak itt... – válaszoltam csalódottan.

          - Az nagy baj... nagyon nagy baj..

          - Tudom.

          - Nincs túl sok idejük, ha tovább mérgezik őket.

          - De mégis milyen hatással van ez rájuk? Tudsz róla valamit?

          - Amikor azután a méreg után kutattunk, amit a te szervezetedben találtunk, akkor sokat voltam Hyung mellett és én is tanulmányoztam a könyveket.

          - Mire jutottál?

          - Egy nagyon erős mérget fejlesztettek ki. Ha huzamosabb ideig alkalmazzák, akkor megváltozhat a Lény természete, akibe belefecskendezik.

          - Ezt hogy’ érted? – aggodalommal telt meg a hangom.

          - Úgy, hogy nem csak örökre Vérfarkasok maradnak, az Igazi Lényükként, hanem még elvesztik minden emléküket is, és csak az marad meg, amit beléjük táplálnak. Magyarán örökre annak a nőszemélynek a szolgálatába kerülnek, és nincs az az ellenszer, ami ezen változtathatna.

          - Mielőbb meg kell őket találnunk!

          - De nem most! Mennünk kell! Különben tényleg túl késő lesz!

          - MinAh?

          - Nem érzem KiBum erejét... – felsóhajtott.

          - Akkor siessünk!

          - Igen.

          Visszafutottunk a bejárathoz. Mindenki ránk várt. Kivéve a nyolc Vérfarkast és JongHyunt. Hallgatott rám, és hazavitte KiBumot, a Vérfarkasok keresése eredménytelen volt, de reméltem, hogy sikerül még időben kiszabadítanunk a társaikat. JunHong kitárta az éjfekete szárnyait, a karjaiba kapta MinAh-t, és már fel is repültek. MinYoung is kitárta hófehérszín tollas ékességeit, JiWon a nyakába kapaszkodott, és ők is felrepültek.
          TaeMin megszorította JiYong kezét, köddé váltak. Ebben a pillanatban jelent meg valaki a hátam mögött. Hűvös fuvallat járta át a testemet, ahogy karjait a derekamra simította. Jeges lehelete végigborzongatta a nyakamat, hűvös mellkasa forró lapockáimhoz simult. Hirtelen fázni kezdtem.

          - Neked most KiBum mellett kellene lenned... – szólaltam meg halkan.

          - Most már jó kezekben van, te jössz. Azt mondtad, hogy nekem kell megmentenem, hát most épp azt teszem – suttogta fülembe az utolsó szavait.

          Egy hűvös érintés, egy apró szédülés, egy piciny fejfájás... egy sóhajjal később már otthon voltam.