2. évad - 1. fejezet

A tisztás alkonyba borult. A korábban lángoló erdő immáron már csak parázslott, helyenként hó fedte az elégett fákat, némelyikről kisebb jégcsapok lógtak le. Kínkeserves üvöltés hangjait hozta magával a könnyű, ám hűvös szél. Egyre határozottabban, egyre fájdalmasabban ordított fel, ahogy karjai között szorongatta az élettelen testet. Mellkasát feszítette a kín érzése, az eluralkodó magány darabokra szakította legbelül.

A mindig forró test fokozatosan veszített hőjéből, a zokogás felerősödött, még bánatosabban sírt az Ég és mindenki más a test felett. Csak rázkódott és rázkódott. Szüntelenül, szinte már összeroppantak a csontjai, ahogy magához szorította őt. Ő pedig csak magát okolta. Mindenért. Fájdalma végképp eluralkodott rajta, fagyos szél vette át a helyét a korábbi lágy és kíméletes szellőnek.

- Még megmentheted – süvített végig egy éles hang a tisztáson ácsorgók között egy váratlan pillanatban.

- Meghalt – morogta érthetetlenül, miközben orrát a nyakába fúrta, várta a lüktetést, ami ezúttal elmaradt. – Megölte őt – dünnyögte bőrére.

- Még megmentheted! – hangzott el ismét, sokkal határozottabban és parancsolóan. – Mentsd meg! Még van esélye egy másik életre!

A Vámpírlovag felemelte a fejét SungYeon nyakából és a hang forrását kezdte kutatni bíborszín tekintetével. Sehol sem látta, csupán azokat, akik hozzá hasonlóan aggódtak és szerették a Menyasszonyát. Tovább fürkészte a tájat a hang után kutatva, míg végül hét rikító fénycsóva húzott el a fejük felett, majd öltött Sárkány alakot a messzi távolban. A Vámpírlovag összeráncolta a homlokát, tudta jól, hogy most is a Béke Őrzői teszik meg náluk a látogatásukat. Váratlanul, ahogy azt az első alkalommal is tették.

A hét színpompás Sárkány a kicsiny csapat felé fordult, majd lassan elindult feléjük, úgy változva emberszerűvé. Az elkeseredett Vámpírlovag feljebb húzta combjain halott Menyasszonyát, szemfogait meresztgette a közeledőkre.

A másik Vámpírlovag az Angyallal karöltve fordított hátat, s került szembe a Béke Őrzőivel, amiben hamar követte őket a Mutáns és a mutánssá vált Ember is. Védelmezően álltak sorfalat a térdeire rogyott Vámpírlovag és annak Menyasszonya köré. Készek voltak meghozni a szükséges áldozatot, hogy óvják azt, akit szerettek és annak az emlékét.

- Csillapodjatok le! – szólalt meg az Őrzők vezetője, majd finoman biccentett egyet fejével, jelezve, ezúttal is békés szándékkal érkeztek.

- Mit akarsz? – érkezett az elkeseredett hang a védelmi fal mögül.

- Mondtuk már! – lépett előrébb egy második Őrző. – Megmentheted, de sietned kell! Nincs túl sok ideje hátra, különben végleg elszáll belőle az élet.

- Nem látod, hogy meghalt?! – fakadt ki a Vámpírlovag, jeges fuvallatot hozott magával kiáltása.

- Csupán pillanatai vannak hátra a földi létből – jegyezte meg az elsőként felszólaló Őrző. – Ha azt akarod, hogy továbbra is veled maradjon, akkor gyorsan kell cselekedned!

- Mégis hogyan menthetném meg? – gúnnyal teltek meg a Fagyos Lény szavai.

- Pontosan tudod a módját, Vámpírlovag – felelt magabiztosan egy harmadik Őrző, végül hátrálni kezdtek, míg aztán teljesen eltűntek a látóterükből, és újfent csak fénycsóvát hagytak maguk után.

Egyszerre siklott minden tekintet a kétségbeesett és kissé értetlen Vámpírlovagra, aki csak szorítani volt képes a Menyasszonya testét. Elsőként a legfiatalabb lány lépett közelebb hozzá, majd guggolt is le. Mélyen a vörös íriszekbe merült, tekintete elhomályosult, ahogy látta a fakóvá vált lélektükröket.

- Ugye nem arra készülsz? – motyogta elcsukló hangon.

- Mire?

- Ugye nem akarod megharapni? – nyelt egyet kérdése végén.

- Megígértem SungYeonnak, hogy soha semmilyen módon nem fogok ártani neki, kerüljön bármibe is – sütötte le szemeit bánatában. – De ha nem teszem meg, örökre elveszítem őt.

- Unnie már egy jobb helyen van – csúsztatta jobb tenyerét SungYeon arcára, szemébe lógó hosszú piros tincseit elsöpörte homlokáról. – Sokkal jobb helyen. Unnie végre boldog. Már nincs egyedül – mormolta, miközben ujjbegyeivel a hűlő bőrt cirógatta. – Olyan helyen van végre, ahol nem kell menekülnie. Szeretik és védik őt.

- JiWonnie? Miről beszélsz? – nézett a lányra értetlenül a Vámpírlovag, de az Angyal sem értette őt.

- Nem nézem végig, ahogy Unnie kifordul magából, mert megharapod! – ugrott fel zokogva, majd Védelmezőjéhez sietett. – Unnie végre pihenhet, és te arra akarod őt ítélni, hogy örökké éljen és szenvedjen, mert neked szükséged van rá! Hagyd elmenni! Egyszer már elküldött, most te engedd el őt! Engedd el Unnie-t!

JiWon zokogva bújt Védelmezőjének karjaiba, majd lassan tolni kezdte őt a többi társától. Senki nem értette mi történik a legfiatalabb lánnyal, kiváltképp az Angyal érezte tehetetlennek magát. Hirtelen változott meg, ahogyan az érzései is vele együtt. Mielőtt még megakadályozhatták volna, JiWon még egyszer utoljára feléjük fordult. Könnyáztatta arccal és haragos pillantással nézett végig az értetlenkedőkön.

- JiWonnie – nyújtotta a karját MinYoung. – Mit akarsz most, JiWonnie?

- Nem akarom, hogy Unnie megváltozzon! – kiáltotta könnyeit nyeldesve.

- Honnan veszed, hogy megváltozik? – értetlenkedett a másik Vámpírlovag.

- Nem lesz már olyan, mint régen volt! – letörölte a könnyeit az arcáról, a kibukni készülőket visszafojtotta, nagy levegőt vett. – Unnie meghalt! Ezzel minden megváltozott! UNNIE NINCS TÖBBÉ!

JiWon kiáltása fájdalommal töltötte el az Angyalt és annak Védelmezőjét, ahogyan a térdeire zuhant másik Vámpírlovagot is. MinYoung közeledni próbált a legfiatalabb lányhoz, aki fejét rázva lépkedett egyre hátrább tőle. Végül az Angyal adta fel előbb. JiWon halványzöld szempárja ellenkezést nem tűrően fénylett, ajkai remegtek elfojtott érzéseitől, kezei ökölbe szorítva lógtak teste mellett.

MinYoung és JiYong egymásra nézett. Az Angyalból nehézkes sóhaj szakadt fel, homályossá vált tekintetét leplezve pislogott néhányat, majd ő is nyelt egy nagyobbat. Egy utolsó pillantást vetett még JiWonra, aztán megint JiYonggal nézett farkasszemet.

- Vigyázz rá nagyon és tedd olyan boldoggá, amilyenné senki más nem tudja! – intézte hozzá szavait, majd választ sem várva visszasétált SungYeonhoz, a Mutáns és Védelmezője pedig eltűnt a fokozatosan elterülő szürke ködben.

- Jól érzed magad, MinYoung-ah? – simította karját a derekára Védelmezője és magához vonta.

- Jól leszek – motyogta halkan.

- Akkor hogyan tovább, Hyung? – suttogta TaeMin az egyre kétségbeesettebb Vámpírlovagot nézve.

- Fogalmam sincs – tette bal tenyerét SungYeon arcára. – Megígértem neki, hogy soha nem fogom bántani. Nem szeghetem meg az eskümet.

- De megmentheted – kérlelte őt MinYoung.

- Tudom, hogy megmenthetem, de azzal megszegem az eskümet – mormolta, miközben bíborszín szeme elkalandozott a Mutáns fakó arcbőrén. – Nem akarom őt bántani. Már egyszer megtettem, és nem akarom, hogy még egyet kelljen átélnie. Nem akarom, hogy csalódjon bennem.

- De visszaadhatod az életét, JongHyun – pityeregte az Angyal.

- Az már nem lenne élet, MinYoung. Azzal magamhoz kötöm örökre.

- De te is azt szeretnéd, nem? – guggolt le kicsorduló könnyei közepette a Vámpírlovaghoz.

- Azt szeretném, ha Sung-ah boldog lenne. Lehet, hogy most már végre boldog. Talán most boldog igazán. Azzal, hogy elment – elcsuklott a hangja, ujjai reszketve markolták a Mutáns bal karját és dereka jobb oldalát. – Azzal. Azzal talán boldoggá tették őt.

- Nincs túl sok időnk, Hyung – figyelmeztette az idő gyorsulására őt TaeMin. – De ha akarod, akkor nyerhetünk még pár percet – emelte fel jobb karját, hogy ezúttal saját érdekeiben használja képességeit.

- Ne csináld, TaeMin-ah. Ne kockáztass. Lehet, JiWonnie-nak van igaza – nézte meredten Menyasszonyának mindig pirosló arcát, ami egyre sápadtabbá vált.

- Unnie szeret téged, JongHyun. Ezt te is pontosan tudod. Hiszen a Menyasszonyoddá lett. Segített megtalálni az Öcsédet, az életét kockáztatta mindannyiunkért – MinYoung megfogta JongHyun vállát és gyengéden megszorította. – Érted és értem is. Azért, hogy végre boldog legyen. Melletted, JongHyun – könnyes szeme rálelt a Vámpírlovag fakó íriszére, mely hasonlóan gyöngyözött a szenvedéstől. – Veled akart boldog lenni, nem pedig velünk. Veled – biztatta halkan. – Csakis veled, JongHyun.

- De ha megteszem, akkor megszegem az eskümet.

- Inkább azért haragudjon rád, hogy megszegted, mint azért, hogy nem tetted meg. Mert te fogod a legjobban bánni, JongHyun. Hidd el – MinYoung újra rászorított a Vámpírlovag vállára, másik kezét SungYeon arcára csúsztatta.

Reszkető kézzel simított végig bőrén, nyakának ívén is végigvezette ujjait, miközben néhány tincstől szabadította meg a puha felületet. Még egyszer elrévedezett az idősebb lányon, akinek ajkain alig észrevehető mosoly ült, az Angyal ajkai is finom görbületre váltottak. Tudta, hogy most kell megtenniük, különben végképp túl késő lesz hozzá. Végleg lejár az idejük.

- Szerintem Unnie is azt szeretné, amit mi szeretnénk – szólalt meg egy mély sóhajjal egybekötve.

- Hogyan? Miből gondolod?

MinYoung még egy nagy levegőt vett, parányi puszival illette SungYeon homlokát, felemelkedett tőle és két lépéssel letudta a közte és TaeMin közti távolságot. Magához szorította Vámpírlovagját, majd valamit annak fülébe suttogott. Mire az idősebb Vámpírlovag feleszmélt, addigra már csak másodmagát találta a tisztáson. A Nap eltűnőben volt a Horizontról, fokozatosan engedett teret éjszakai társának.

JongHyun ellazította lábait, a térdelés helyett az ülést választotta. Teljesen az ölébe vonta SungYeont, remegő ujjaival szabaddá tette nyakának mindkét oldalát, mellkasának egy kis részét és csuklóit is kibújtatta az anyag alól. Végigvezette tekintetét a Mutánson, magában mormolni kezdte bűnbocsánatáért esdeklő szavait. Jobb karját feszesebben vonta SungYeon dereka köré, bal tenyerét arcára simította.

Lassan lehajolt SungYeon ajkaihoz, lágyan összeérintette párnáit az övéivel, majd további apró csókokkal illette állkapocsívét, míg végül elért nyakának egy pontjához. Még egy csókot lehelt bőrére, majd megint felemelte fejét a nyakszirtjéből és homlokát az övéhez támasztotta.

- Szeretlek, Sung-ah – formálta halk szavait. – Remélem, hogy egyszer megbocsátasz majd nekem.

Visszahajolt a korábban megcsókolt pontra, résnyire tátotta száját, szemfogai megvillantak. Még erősebben fonta át a testét, aztán fogait nyakhajlatába vájta. A bőr halkan felrepedt, az élettelen test utoljára megrázkódott, SungYeon ujjai görcsbe rándultak a harapás pillanatában, majd ellazultak. Halk és visszafogott kortyolások hangjait vitte magával a hűvössé vált szél.

A Vámpírlovag kisvártatva elszakadt SungYeon nyakától, egy apró és figyelmes nyalintással állította el a még utoljára kiserkenő vért, aztán ajkairól is eltűntette a pirosló folyadékot. Végigvezette hűs párnáit SungYeon mellkasán, bal kulcscsontjához érve megkeresett egy újabb eret, mely egykoron hevesen lüktetett. Ott is bőrébe mélyesztette szemfogait, kíméletesen és hasonló lágysággal. Onnan is kortyolt néhányat, végül csuklóin hagyott sebhelyet, melyek a harapásra fogják emlékeztetni őket egy ideig.

Miután minden hegből elállította a lassan csordogáló folyadékot, ismételten SungYeon ajkaira hajolt. Kérlelőn, könyörögve simította össze ajkaikat, életet próbált meg lehelni Menyasszonyába, ami egyre inkább feleslegesnek bizonyult. Már csak a várakozás és a Remény végső pillanatai maradtak a Vámpírlovagnak.

A keserű várakozás, mely vánszorogva tépi idegeit darabokra. A Remény egyetlen hajszála, hogy talán mégsem volt túl késő, és nem volt hiba nem kérni TaeMin segítségét, mellyel némi időt nyerhetnek maguknak. A kibuggyanni készülő könnycsepp jéggé dermedt a Vámpírlovag arcán, nem tudta bevégezni útját, hiába engedte azt szabadjára.

Menyasszonyát a karjaiban tartva állt fel a földről, testéhez szorította, majd megfontolt léptekkel indult vissza a városba, hogy SungYeont hazavihesse. Szinte alig lépett kettőt, amikor egy reszkető kézfej fogott a jobb vállára, majd fordította is őt tulajdonosával szembe. MinYoung állt előtte, akinek arcán szüntelenül folytak végig a sós cseppek, melyek az elveszített lányok fájdalmát tükrözték vissza.

- És most?! – kérdezte kissé elhaló hangon, miközben elvette kezét a Vámpírlovag válláról és maga mellé engedte.

- Most várunk – sóhajtotta lemondóan.

- Várunk?!

- Igen. Várunk. Ennyi az, amit tenni tudunk. Várunk.

- Ennyi?! – fakadt ki aggódva, hangja megremegett. – Semmi mást? Csak várni? Meddig? Mikor fog Unnie magához térni? Mennyi idő kell hozzá? Egyáltalán sikerült? Megmentetted?

- Nem tudom, MinYoung! – kiáltotta el magát a kérdészáport megunva. – Nem tudom, hogy meddig kell várnunk! Nem tudom, hogy Sung-ah valaha is felébred-e! Nem tudom, hogy egyáltalán sikerült-e! Semmit nem tudok, csak azt, hogy nem védtem meg a Menyasszonyomat, pedig ez lett volna a dolgom! Az én hibám, hogy ez történt vele! Én tehetek róla egyedül!

- JongHyun – nyelt egy nagyot MinYoung, a Vámpírlovag szavait hallva és szenvedését látva félszeg mosolyra húzta ajkait. – Nagyon jól ismered Unnie-t, tudod, hogy ha a fejébe vesz valamit, attól senki nem tudja eltántorítani. Gondolom, hogy vitatkozhattatok volna estig, de ő akkor sem ment volna bele, igaz? – határozatlanul biccentett. – Elküldött, hogy megvédjen, igaz? – újabb biccentés volt a válasz. – De te maradni akartál Unnie mellett, igaz? Te voltál az, aki az utolsó percekben mellette voltál, igaz?

- Mire akarsz kilyukadni, MinYoung? – suttogta, miközben feljebb emelte SungYeon testét.

- Habár Unnie soha nem vallotta be nekem igazán az érzéseit, soha nem mondta meg, hogy hogyan is érez irántad valójában, mert nem akart tartozni senkihez sem, akkor is tudtam mindig is, hogy az életét áldozná érted, mert szeret. Azt is biztosan tudom, hogy legbelül Unnie pontosan ilyen halálra vágyott, ha eljön az ideje. Annak a karjaiban akarta itt hagyni a világot, akihez igazán tartozott. Azok pedig nem mi vagyunk, JongHyun.

- ... – a Vámpírlovag mélyen MinYoung szemébe nézett, majd SungYeonra emelte sápadt íriszeit, melyeken a napfény utolsó sugarai csillogtak meg. – Nem akarom őt elveszíteni, MinYoung. Szükségem van rá.

- Tudom. Unnie-nak is szüksége van rád. Ahhoz, hogy megmentsd őt.

Az Angyal egyik kezét SungYeon vörös tincseire simította, másikat JongHyun jobb vállára tette. Kis ideig még nézte a legidősebb lányt és Védelmezőjét, majd miután a fiatalabb Vámpírlovag is felbukkant mögöttük, összenéztek. Magabiztosan bólintottak egymásnak, végül az összes szempár ismét a Mutánsra vándorolt.

- Vigyük őt haza – sóhajtotta MinYoung és elvette a kezét SungYeon fejéről, ujjait összekulcsolta Védelmezője ujjaival.

- Vigyük. Otthon nagyobb biztonságban lesz és talán előbb is felébred – csókolta meg lágyan Menyasszonya homlokát JongHyun, majd megfordult.

- És hogyan mondjuk meg neki? – állította meg Bátyját TaeMin.

- Micsodát, TaeMin-ah?

- Többek között azt, hogy megharaptad, de erre valószínűleg hamar rá fog jönni. De van még valami, amiről te sem tudsz, Hyung, ahogyan MinYoung sem.

- Miről? – kérdezték egybehangzóan.

- Ha otthon leszünk, meglátjátok – markolt mindkettejük vállára és azzal semmivé is lettek a kietlenné vált tisztáson.

A másodperc tört része alatt voltak újfent a biztonságot nyújtó falak között. JongHyun körbenézett az üres és szürke lakásban, majd újfent eltűnt és SungYeon szobájában bukkant fel legközelebb. Vigyázva lefektette Menyasszonyát az ágyára, hosszú haját óvatosan elrendezte, karjait mellkasára helyezte megpihenni. Sietve behúzta a függönyöket, s egy lélegzettel később már az ágy lábánál ácsorgott. Szótlanul figyelte az ágyneműn heverő testet, ami továbbra is mozdulatlan volt.

Figyelmes ajtókopogtatás érkezett, mire csak egy visszafogott morgással reagált. Súrlódás hangja szelte ketté a csendet, majd ismét némaságba borult az egész szoba. MinYoung könnyeit nyeldesve lépkedett közelebb a fekhelyhez. Egyszer a Vámpírlovagra nézett, egyszer SungYeonra.

- JongHyun? – szakította ki halkan a mélázásából.

- Mi az?

- Nem csak JiWon ment el – motyogta alig hallhatóan.

- MinAh is? – emelte tekintetét az Angyalra.

- JunHonggal együtt. Lehet, megijedtek. Lehet, hogy JunHong nem látta még azt, hogy mit tervezünk.

- Vagy JiWon döntött úgy, hogy nem akarja megvárni, mi lesz és inkább elhagy minket.

- Együtt döntöttek így. TaeMin-ah. Khm. TaeMin szerint legalábbis ez történt.

- Miért nem akadályozta meg, hogy elmenjenek?

- Nem volt itt.

- Akkor honnan tudja?

- Öhm. Hát – MinYoung zavarában lesütötte szemeit, félt az idősebb Vámpírlovagra nézni.

- Megszegte a szabályt, így van? – halvány mosoly volt érzékelhető JongHyun kérdésében.

- Olyasmi. Visszament az időben.

- Akkor szabályt szegett – sóhajtotta. – Ezért még nagyon meg fogják őt büntetni.

- Mi lesz a büntetése? – kapta fel a fejét rémületében.

- Nem tudom. De talán semmi, mert nem változtatott a jövőn. Csak információszerzésért csinálta, nem saját érdekből tette, így talán nem lesz következménye sem.

- De ha lenne, mi lenne az, JongHyun? Mit kellene elviselnie? – MinYoung hangja egyre idegesebbre váltott.

- Többé már semmit nem kellene elviselnie, mert megfosztanák a létezésétől. A Menyasszonyától és mindentől, ami ide köti őt a földi világba.

- JongHyun?! – elcsuklott az Angyal hangja.

- Ne aggódj, MinYoung – termett előtte a következő lélegzetvételekor. – Senki nem szakíthat el titeket egymástól. Erről bizonyosságot adtatok akkor, mikor képesek voltatok lemondani mindenről a másikért. TaeMin-ah most sem önérdekből cselekedett.

- B-biztos? – remegte.

- Igen. Nem lesz baja, és neked sem. Most pedig, ha nem bánod, szeretnék kettesben maradni a Menyasszonyommal. Talán sikerül őt felébresztenem. Talán megérzi, hogy itt vagyok.

- Persze. De ugye~

- Azonnal szólok, ha magához tért.

Az Angyal hálásan biccentett egyet a Vámpírlovagnak, megdőlt kissé, majd láthatatlanná vált és magára hagyta JongHyunt a Menyasszonyával. JongHyun várt még pár percet, majd SungYeon mellé feküdt. Mellkasára vonta Kedvese fejét, bal tenyerét az összefont kezekre csúsztatta, másik kezével hosszú tincseit kezdte lassú mozdulatokkal simogatni. Nem tudott többet tenni, csupán várni és reménykedni. Nem foglalkozott MinYoung korábbi kijelentésével, bármennyire is bántotta őt a dolog, de ezúttal csak SungYeonnak akarta szentelni minden figyelmét.